Találkozás a Fekete erdő hercegével
Halvány derengés szűrődött át a fák lombjának résein, megvilágítva az utat előttem. A lombkoronán túl, a sötét fellegek nyújtóztak álmosan és bágyadtan a márciusi délutánban.
A lenge szellő lesodort pár fekete levelet a földre. Az aljnövényzet örült ennek, mohón elnyelte az alamizsnát és követelte a terebélyes bestiáktól az utánpótlást. Sem a zöld, sem más szín nem uralkodott a Fekete erdőben. Csakis a sötét árnyalatai keltettek kísérteties atmoszférát az arra járóknak. De aki itt élte mindennapjait megszokta az egyhangúságot. Meg sem fordult a fejében, hogy más szín is létezik a földön, mint a búskomor szürke és annak árnyalatai.
De ebben az órában egy árva lélek sem bandukolt a fák között, hogy kifejtse véleményét a színek intenzitásával kapcsolatban, ezért némán mentem tovább a célom felé a kacskaringós úton.
Kelletlenül húztam el a nyakamtól a vastag szálú szövetet, hogy levegőhöz jussak a párás, fülledt környezetben. Hiába csapta meg a lenge szellő nedves bőrömet, nem sokat segített. A pára miatt, úgy éreztem minden lélegzetvételnél, mintha fojtogatnának.
A barna tincsek az izzadságtól lucskosan tapadtak a homlokomra. Hiába fogtam össze, éreztem, hogy az izzadság csak fokozódik ahogy haladok előre az úton. A nyakam töve viszketett és éreztem ahogy a hátamon patakokban folyik végig a nedvesség. Már elég ideje meneteltem egyhuzamban, ezért nem ártana ha megpihennék.
Leültem az egyik fa tövébe és a hátamat a törzsének vetettem. Szememet lehunyva először egy nagy sóhajjal, majd lassú légzéssel próbáltam csillapítani heves szívverésemet.
Mikor nagyjából összeszedtem magam, megjelent az első gondolat a fejemben.
Szárder nincs többé. Nincs hová visszamennem. Már nem számított semmi, mert az otthonommal együtt elvesztettem a nyugalmat, a békét és minden mást ami csak oda tartozott. Lehet, hogy nem szerettem, de mégis az otthonom volt. Nem tehetek mást, el kell indulnom Fellegvár felé. Fontos, hogy kijussak a Fekete erdőből minél előbb.
Kelletlenül néztem körbe és azt láttam, hogy az aljnövényzet szinte ellepi a fák gyökerét és a törzs jó részét, akkorára nőttek az évek alatt. Nem hittem, hogy bárki is gondozná a vad növényzetet, de hát miért is tenné? - hiszen ez így volt varázslatos a maga módján. Az erdő legyen a természet csodája, a növények pedig az ékszer ami ékesíti a Birodalom zeg-zugát.
Elképzelhetetlen volt, hogy egy ilyen hely, valaha megváltozzon egy tündér keze által. Pedig meg fog - ha vesszük a robbanás pusztító erejét - akkor rájöhetünk, hogy semmi sincs biztonságban. Még a Fekete erdőben sem. Ezt nagyon jól tudtam, ezért magamban hálát adtam az anyatermészetnek, amiért megvédte a területet minden káros behatástól. Ugyanakkor....valahol Szárderért mérges voltam.
De volt még valami lenyűgöző az erdőben, ami nyugtatólag hatott rám. Nem tudtam volna megmondani mi az, de ahogy ott ültem a legvastagabb törzsű fa tövében, tudtam itt nyugalmat és békességet találok. Már azóta nem volt részem ijenben, amióta Szárder felrobbant.
Hirtelen meghalottam a köveken átbukó víz csörgedezését. A jó hallásomnak köszönhetően rögtön tudtam, hogy a közelben van egy patak. Lassan feltápászkodtam és megindultam a legsűrűbb bokorok felé.
Hamarosan elértem a patak szélét. Hálásan lehajoltam a kristálytiszta vízhez és két kezemből ittam, majd kulacsomat elővéve megtöltöttem folyadékkal.
Volt időm pepecselni, mert a szörnyek csak éjszaka bújnak elő. Addig lehajoltam, hogy igyak még egy keveset megláttam magam a víz felszínén.
Égkék szárnyam még a víztükörben is látszott. Halvány mosollyal emeltem magasba és büszkeséggel a szívemben, hálát adtam az Égieknek, hogy a robbanás nem szakította ketté.
A birodalomban minden természetfeletti lény rendelkezett a repülés adta képességgel, a nemesektől egészen a szolga tündérekig. Sokan szerettek repülni, köztük voltam én is, aki ha tudta így közlekedett. A Fekete erdőben veszélyt jelentett volna számomra mert nappal sötét fellegek uralták az eget és ha savas eső esett szét égetett mindent maga körül. A tündérekkel és más élőlényekkel ellentétben az erdő népe immunis volt az esőre.
Mikor végeztem felálltam és vissza sétáltam oda ahonnan jöttem.
Csak pár napja gyalogoltam a Fekete erdőben Kelet felé, de mintha egy örökkévalóság telt volna el. Tudtam merre induljak el, hogy minél előbb kijussak az erdőből. Csak ahogy haladtam előre, egyre távolabbnak éreztem a célt. Mintha minden egyes lépéssel messzebb kerülnék.
Amikor áttörtem a sűrű növényzetet, éles fájdalom hasított a vállamba. Az egyik ág megkarcolta a fájós sebemet. Sajnos a becsapódáskor megsérültem, igaz a tündérvéremnek köszönhetően gyógyultam, csak nem olyan gyorsan ahogy szerettem volna. Ez sokkal több időbe telik, mintha egy sima vágás lenne a bőrön.
Annyit tehettem, hogy kímélem a bal vállam.
Nagyszerűen kezdődik a megmérettetésem! Nem elég, hogy nincs hova mennem, még lassabban is haladok. - mérgelődtem.
Nagy levegőt vettem és mérgesen rántottam egyet a hátizsákom vállpántján, majd elindultam Kelet - írányába, ahol szerintem meglelem a következő falut.
Egy kis idő után annyira húzta a táska a vállamat, hogy kénytelen voltam megállni.
Az étel amit elpakoltam indulás előtt, az elmúlt időben eléggé megcsappant. Csoda, hogy ilyen hosszú ideig kitartott. Holnap kénytelen leszek vadászni, bár ennek nem igazán örülök.
Nem hoztam magammal sok cuccot. Amire feltétlenül szükségem volt, az a fegyvereim, de ennek sem kerítettem nagy hűhót.
A késemet felcsatoltam a csípőmre, az íjat és a nyilakat egy tegezbe tettem.
Vakon meneteltem előre az úton.
Fejben teljesen elkalandoztam.
Ekkor észrevettem egy furcsa fekete törzsű fát. Odamentem és megvizsgáltam a kérgét. Valami furcsa jelet véstek rá. Hasonlított egy V betűre, de még sosem láttam ehhez foghatót. A vonal vége spirálban végződött. Valami halvány derengés vonta körbe, ami sejtelmessé tette a fát. Ahogy mögé néztem, még több ilyet láttam. Rögtön megindultam abba az írányba, nem foglalkozva azzal, hogy jó döntés-e követnem.
ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ
Nem tudtam mennyi idő telt el, de már a sokadik fa után rájöttem, hogy hibát követtem el. Nem szabadott volna a jelölés után mennem. Biztos valami szélhámos puszta szórakozásból firkálgatott, én meg bedőltem a csapdájába.
Vissza akartam fordulni az ösvényre, de annyira bent jártam már az erdő sűrűjében, hogy nem tudtam megállapítani honnan jöttem.
Ahogy haladtam, annál sűrűbbek lettek a fák és a növények a talpam alatt. A fény halványan szűrődött át a lombokon, alig megvilágítva valamicskét. Szükségem volt az éleslátásra, hogy eligazodjak és ne tévedjek el mégjobban.
Vajon mennyi esély volt rá, hogy eltévedek?
Lassú léptekkel mentem oda egy lehajló fa ágához. Kinyújtottam a karom, felemeltem az ágat, majd át bújtam alatta. Amikor megfordultam, megdermedtem a döbbenettől.
Tőlem nem messze, a fák sötét árnyai között, egy magas szikár árnyék húzódott. Első ránézésre egy pacának tűnt a sűrű törzsek mellett. Nem lehetett megállapítani, hogy élőlény-e vagy egy tárgy, de rögtön felkeltette a kíváncsiságomat.
Majd nemsokra rá, mikor tudatosult bennem hol vagyok zsigerből átjárt a félelem az új valami miatt és az elmém arra hajazott forduljak meg és meneküljek minél messzebb. De hiába vettem számításba a menekülést, mint egy félős nyúl, nem tehettem. Mert a félelem mögött ott húzódott a kíváncsiság is, ami csak nem engedte, hogy elfussak.
Döntésre jutottam.
Körbenéztem és a legközelebbi bokrot kiszúrva, elbújtam.
Reméltem, hogy nem hoztam rossz döntést, majd leguggoltam a bokor tövébe és a kezemmel óvatosan félre toltam az útba kerülő ágakat, amik nem engedték, hogy kilássak, majd egyenesen az árnyékra összpontosítottam.
Megáll az ész.
Az árnyék hirtelen megmozdult és közelebb jött a búvóhelyem felé.
Pánikba estem. Lehet mégsem volt jó ötlet elbújni. Az lett volna a legokosabb, ha elfutok és vissza sem nézek.
De valahol izgalomba jöttem az árnyék miatt, ezért maradtam.
Maradtam és figyeltem.
A jelölés amit eddig követtem, itt megszakadt. Az utolsó fa amire rá vésték a spirálos V betűt, mögöttem volt. Végig hordoztam a tekintetem az összes fatörzsön, hátha meglelem a nyomot amit eddig követettem, de nem leltem a folytatást.
Ekkor az árnyék újra megmozdult.
Oda kaptam a fejem és megilletődve néztem a kibontakozó jelenetet.
A magas szikár árnyék mellett, megjelent egy kétméteres valami, ami három fatörzsnyi fát is eltakart. Nem tudtam eldönteni, hogy tündér áll előttem vagy ember.
De aztán hamar választ kaptam a kérdésemre.
A legelső árnyék megnyúlt a mozgás által és alakja tűpontosan kirajzolódott a fényben. Egy tündérről volt szó, láttam a hegyes füléből és a leszegett szárnyából, ami eddig takarásban volt.
Ki az, aki ilyen messzire eljön az otthon melegétől? Csak nem ők is Fellegvár felé tartanak? De hiszen ketten vannak.
Ekkor megmozdult a tündér társa is. A fény elegendő lehetőséget biztosított arra, hogy lássam, a kétméteres valamit ami csakis tündér lehetett. A füle íve, a szárny alakja és a mozdulata mindent elárult.
Most kell mennem, ha észrevétlenül le akarok lépni innen. Mindent láttam amit kellett.
A kellemes szellő megborzolta a hajam, ahogy visszahúztam a kezem a bokor ágai közül. Csigalassúsággal megfordultam és guggolva megpróbáltam eloldalogni a legközelebbi fához, hogy takarásban legyek.
Mi lesz ha észrevesznek? Nem, ez nem történhet meg! - állítottam le magam és a célra fokuszáltam.
Amikor elértem a fát, a szél felerősödött. Hangok érkeztek a távolból, ami semmi jóval nem kecsegtetett a számomra.
Megpróbáltam megnyugodni. Ahogy elmém tisztulni kezdett és végre tudtam fókuszálni megfelelően, rájöttem, hogy valami nagyon nem stimmel.
Veszélyben voltam. Csak azt nem tudtam mitől. Vagy kitől.
Mély levegőt vettem. Hátrafordultam a két tündér irányába és azt láttam, hogy néma csendben járnak körbe a fák között. Valamit keresnek. Vagy valakit.
Az avar ropogott csizmájuk alatt és tekintetük úgy pásztázta a környezetet, mint egy sas a rét fölött a zsákmányát keresve. Az egyik jobbra vette az irányt, míg a társa balra indult el.
Nem akartam zavarni őket. Megfordultam és elindultam visszafelé.
Nem álltam fel, mert akkor hamar észrevehetnek. Inkább négykézlábra ereszkedtem és kúszva megindultam. Szárnyamat szorosan behúztam és amennyire a táskám engedte törtem az aljnövényzetet.
A kezemet felhorzsolta a durva kéreg, ahogy megpróbáltam átpaszírozni magam két fatörzs között, nagy harcok árán. Nehezen, de sikerült túljutnom az első akadályon, mikor (szerencsétlenségemre) ráléptem egy recsegő faágra a földön.
A hang végig száguldott az erdőn, felkeltve a két tündér figyelmét. Elkáromkodtam magam és hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Nem mertem hátranézni, nem amíg mögöttem vannak. A testemet megcélozva, mozdulatlanná merevedtem és imádkoztam az Égieknek, hogy a két idegen úgy lássanak a távolból, mint egy árnyékot. Ha nem indulnak meg felém, megmenekülhetek.
Nem volt szerencsém.
- Ki van ott? - zengte a mélyről jövő hang, minden szótagot megnyomva.
Pulzusom körtáncot járt a kérdés hallatán és ijedtemben megmozdulni sem mertem. A szívem olyan gyorsan vert, attól féltem kirepül a mellkasomból, mint egy pillangó.
Neszezés jött a hátam mögül és tudtam, hogy lebuktam. A tündérek elindultak felém.
Innentől két lehetőségem maradt. Futva elmenekülök a helyszínről, vagy összeszedem a bátorságom és szembenézek velük. Egyik sem volt ínyemre.
Most edd meg amit főztél, Finix. - mormoltam magamnak.
Mégis döntenem kellett, amilyen gyorsan csak lehet.
Megfeszítettem az izmaimat futásra készen és öt másodperc alatt kilőttem magam.
Alig tettem pár lépést, mikor egy erőteljes széllökés az arcamba fújt megannyi levelet, elvakítva a látásomat, lelassítva mozgásomat. A lábam elakadt az egyik gyökérben és arccal a földön végeztem. Fájdalommal telve felnyögtem lehorzsolódott kezem és térdem miatt. Szenvedések közepette feltoltam magam négykézlábra és minden erőmet bevetve megpróbáltam felállni. A táskám a nyakamba csúszott a szárnyam pedig fájdalmasan szorult a hátamnak.
A hangok közvetlen közelről jöttek. Kétségbeesve próbáltam kipislogni a koszt a szememből, hogy lássak valamit, mikor a széllökés újra lecsapott.
Most sokkal erősebben és messzebb repített el egyenesen az üldözőim lába elé.
Egyik pillanatban még próbáltam felállni, a másikban pedig a hátamon feküdtem és megilletődve néztem a lombkoronát a fejem fölött.
Egy erős kéz megragadta a karom és felhúzott a földről.
Megtántorodtam a lendülettől, dülöngélve próbáltam visszaszerezni az egyensúlyomat, mint egy részeges disznó de nem jártam sikerrel. Muszáj volt belekapaszkodnom a mellettem álló karjába nehogy elessek. Szememből dőlt a könny, csíkokat hagyva arcom két oldalán. Bal kézfejemmel letöröltem és sűrűn pislogtam. Egy ideig homályosan láttam mindent, - a csizmáját és a földön szétszórt kavicsokat - de amint kitisztulta a látásom a külvilág újra élessé vált.
Nem tetszett ami elém tárult.
Akinek a karját fogtam egy tündér férfi volt, akit a félhomály kísérteties fénybe vont. Ezüst színű szárnyát - ami a Birodalom összes nemesének volt - magasra szegezte, dicsekedve szépségével és alakjával. A hegyes füleit - amit kiszúrtam - az ég felé magasodtak, kitörve az egyenes rendezetlen dús fekete tincsek közül.
A nemes fekete fürtjeit megtáncoltatta a szél a feje körül, befejezésül a szemébe fújva pár hajszálat ezzel idegesítve gazdáját. Az illetőt nem foglalkoztatta a hátráltató tényező, zöld szemét le sem vette rólam, azóta mióta felhúzott a földről.
A gyomrom görcsbe rándult.
Milyen szép vagy.
Az idegen jót vagy rosszat akart, nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy nem lenne szerencsés megbízni benne. Most még nem! Ki kell várnom a megfelelő időt, hogy eldöntsem milyen slamasztikába kerültem.
- Mit keresel itt? - kérdezte fenyegető hangon.
Ennyit az idilli hangulatról.
Ránéztem a tündérre.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit keresek itt. Már itt sem vagyok! - mondtam, majd eleresztettem a nemes karját - amit valamilyen oknál fogva szorongattam. Minél előbb el akartam hagyni a helyet, elrepülni, mert ha egy percnél tovább itt maradok akkor reggelre a szörnyek eledeleként végzem. Azt pedig nem szerettem volna.
- Állj meg amíg szépen kérem! - mondta halkan, de vészjóslóan a tündér. - Jobban teszed, ha most azonnal elmondod mit keresel az én területemen és akkor talán meggondolom, hogy nyársra tűzve égesselek-e el!
Jajjj, milyen vehemens ez a férfi.
Megpördültem és akkor vettem észre a másik személyt. Akkorának bizonyult, mint egy kétméteres szikla, aki bármelyik pillanatban péppé zúzhat. Arcát hegek csúfították és a jobb oldali szemét kivájták. Nagyon rövid sötétbarna haja volt, ami elsőre úgy nézett ki, mint a sündisznó tüskéje. Sötétkék nadrágot és fekete dzsekit viselt, aminek az elejére egy furcsa szimbolumot írtak. Egy V-betűre hasonlított, aminek a vége spirálban végződött.
Ekkor jutott eszembe, hogy ezt már láttam valahol. Hiszen ezt a jelet követtem. Ez a jel vezetett el idáig.
A fekete hajúra néztem. Próbáltam logikusan végig gondolni, hogy mitévő legyek.
- Nem mondok semmit. - szóltam - Engedjetek el, hadd folytassam tovább az utamat. - kértem.
- Nem. - jött az egyszerű válasz. - Nem tudom ki vagy és honnan jöttél, ezért nem engedünk el addig, míg tudtunkra nem adod személyazonosságodat. - mondta - Ha elmondod, akkor elengedünk.
Elhúztam a számat. Lesütöttem a szemem és akkor vettem észre, hogy a fekete hajúnak az egyik kezén a mutatóujj hiányzik. Elborzadtam a látványra. Eddig, hogy nem vettem észre a kezét?
Remek! Nem elég, hogy megsérültem a robbanásban, még ez is! De most okosnak kell lennem. Ha harcba szállnék velük valószínűleg nem élem túl. Az ellenfeleim túl erősnek bizonyultak, akikkel nem, hogy nappal, de sehol sem találkoznék szívesen. GONDOLKODJ! - rimánkodtam.
- Finix Blumen. - bukott ki belőlem. Ahogy kimondtam meg is bántam, ugyanis mindkét idegen arcán mosoly terült szét. Egy gonosz mosoly.
Egy megoldás jutott eszembe, ami gyávának bizonyul, de hatásos lehet.
- Nem szeretem amikor fenyegetnek. - folytattam - Főleg nem tündérek! Bocsánatot kérek, ha besétáltam a területedre. Nem volt szándékos. Ha tudtam volna, akkor - a közelébe sem megyek - gondoltam - nagy ívben elkerülöm. Most pedig, ha megbocsátasz távozom! - ekkor a semmiből előttem termett a fekete hajú tündér.
Nyeltem egyet, majd előreléptem.
- Mi a neved? - kérdeztem, hogy húzzam az időt. Mindeközben próbáltam úrrá lenni az émelygésen.
- Cirkon Aventurin. A Fekete erdő királyának másodszülött fia. - hangja végig zengett a fákkal szegélyezett területen, büszkén és meginoghatatlanul, mint egy élő szobor. - Jobban teszed, ha most azonnal elmondod, hogy mit keresel a területemen, mert következő alkalommal már nem leszek elnéző veled. - folytatta.
A tekintete ebben a pillanatban inkább hasonlított egy ragadozóéra, mint bármi másra.
Úgy gondoltam, nem érné meg hazudni, inkább egy kis igazságot csempészek a mondandómba.
Végül is a "hercegecske" nem olyan tündérnek tűnt aki eltűri, hogy hazudnak neki. Inkább hasonlított egy zsarnokra, mint egy segítőkész jellemre. Hát jó! Egy életem egy halálom. Lesz ami lesz, megadom neki amit szeretne. Legfeljebb leharapja a fejem a helyéről. Na akkor biztos nem jutok el Fellegvárba.
- Éppen egy különös jelet követtem a fák között amikor ide értem. - kezdtem bele - Észrevettem, hogy lassan besötétedik, ezért el akartam indulni búvóhelyet keresni. Ekkor jöttél te, időt sem hagyva nekem és letámadál, mint egy éhes hiéna. - néztem farkasszemet Cirkonnal. Ha most elszúrom, az életembe kerülhet. Még csak az kéne, hogy egy felfuvalkodott herceg beleavatkozzon a tervembe. Ha miatta nem jutok el Fellegvárba, akkor nagyon mérges leszek.
- Úgy sejtem nem mondasz igazat! Igaz Finix Blumen? - válaszolta a másik.
Szemem kikerekedett a döbbenettől.
- Berill elég lesz! - szólt Cirkon a társának.
Berill arca komorrá vált és szemével olyan szúrós pillantásokkal illetett, ami felért egy pofonnal.
- Elengedlek! Egy feltétellel. - fordult felém a herceg.
Megkönnyebbülve rogytam össze amiatt, hogy elengednek, de örömöm nem tartott sokáig.
Cirkon így folytatta:
- Kapsz 10 másodpercet, hogy elhúzd a csíkot a területemről! Ha nem sikerül velem jössz! - veszedelmes mosoly jelent meg az arcán. - Berill majd számol. - tette hozzá - Ja és ne próbálj meg elrepülni. Sok sikert!
Elhúztam a szám. Pont ez hiányzott nekem.
- Csak figyelmeztetni akartalak. - vonta meg a vállát Cirkon.
Alig telt el egy perc, Brill megszólalt:
- 10! 9! 8! ... - kezdett visszaszámolni a tündér.
Nem teketóriázhattam. Megpördültem és futni kezdtem. Valahol a tudatom mélyén sejtettem, hogy nem tudok elmenekülni 10 másodperc alatt. De nem is én lennék, ha nem próbálnám meg. Most már sokkal elővigyázatosabb voltam, ami a gyökereket illette a lábam alatt.
Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek vissza, csak egy pillanatra.
ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ
Cirkon szórakozottan nézte a futó Finixet. Ekkora már a sötét fellegek elhagyták helyüket és az égen megjelent a Hold. Jelzőfényként már az első csillag ragyogott. A hőmérséklet csökkent, a szél pedig felerősödött. Cirkon tudta, hogy Finixnek semmi esélye a menekülésre, de szerette ha valaki nem adja könnyen magát.
Csoda, hogy nem szaggatta szét a robbanás. - jutott eszébe.
Már régóta várt rá, csak idő kérdése volt, hogy megjelenjen az ő erdejében. Vagyis az apja erdejében.
ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ
- 5! 4! 3! 2! ... - kiáltotta Berill.
Teljes erőmből futottam. Nem érdekelt ha rohanás közben elvesztem a holmimat. Itt és most a szabadságom volt a tét. Legyűrtem minden fájó érzést, ami a robbanás után maradt és meg sem álltam. Egyenesen előre, a ritkuló fák közé furakodtam, végig vágtázva a bokrok és gallyak között.
Csak ne nézz hátra. - mondtam - Csak ne nézz hátra.
Fuss!
Fuss!
Fuss, meg se állj!
Nincs sok hátra, mindjárt kiérek az erdei ösvényre.
Hirtelen fentről nekem csapódott valami és a földbe döngölt. Újra. A nagy test kiszorította az összes levegőt a tüdőmből és miatta megmoccani sem tudtam.
Kellett pár másodperc mire tudatosult bennem, hogy hol vagyok. A támadóm nehéz volt. Szinte az egész testemet beledöngölte a fűbe. Éles fájdalmat éreztem a derekamnál, de rájöttem, hogy az csak a fegyverem.
Basszus a szárnyam! A szárnyam!
Ugye nem tört el?! Meghalok, ha történne valami a szárnyammal. A legféltettebb kincsem. Ettől voltam igazi tündér. Ha nem tudnék repülni, a tündérnép nem fogadna be. Egész életemben bujkálnom kellene. - Azt már nem!
Jól van Finix. Semmi baj. - nyugtattam magam - Most szépen mély levegőt veszel és cselekszel! - mondtam magamban.
Ekkor megcsapta az orrom a fenyő és a pézsma illatának jellegzetes keveréke. A sűrű fekete haj eltakarta a kilátást. Ebből rájöttem, hogy a támadóm csakis a herceg lehet. Próbáltam kiszabadulni a fogságból, ekkor Cirkon karja a nyakam köré kulcsolódott, de hamar elengedte mert rájött, hogy ez nem jó ötlet a levegő áramlása szempontjából.
- A Fekete erdő hercegétől nem menekülhetsz, drága Finix.- súgta a fülembe, amitől kirázott a hideg.
Pszichopata. - gondoltam.
- Baszd meg Cirkon! - kiáltottam fel indulatosan, de ő ezzel nem törődött. Inkább megragadta a hajamat és úgy hátrahúzta mintha egy ló kantárját venné kezelésbe.
Cirkon őszintén felnevetett, a hangjába az egész erdő beleremegett, azzal fenyegetve, hogy bekebelez minket élve.
Nem adom meg magam. Neki főleg nem. Addig fogok küzdeni ameddig az erőmből tellik és azon túl is. Nem hagyhatom, hogy az első akadálynál elhasaljak. Csak mert egy herceg keresztbe tett nekem azért, mert rosszkor voltam rossz helyen. Ha szemfüles vagyok időben kihúzom magam a csávából és később úgy fogok visszagondolni az egészre, mint egy baklövésre a múltban.
➴➵➶✽➷➵➹
Sziasztok!
Igyekszünk a lehető legjobbat kihozni a történetből, elképzeléseinket megvalósítani, és átadni nektek!
Finix sajnos eltévedt a Fekete erdőben, még jó, hogy Cirkon rátalált. Ki tudja, lehet még jobban is járt, hogy elviszik magukkal. 😉
Reméljük tetszett ez a rész, és örülnénk, ha megdobnátok egy csillaggal!
Tartsatok velünk a továbbiakban is! 🤗🌞
Legyen szép napotok!
(Patrícia🥰)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése