2024. november 24., vasárnap

3. Fejezet

 Üveggömb

Cirkon egy nagyobb erkélyre vezetett, nem ugyan oda ahonnan elszöktem. Elmosódva láttam mindent, a hangok csak halkan és tompán szűrődtek át a masszív falon. Az átlátszó gömb kezdetben ijesztően hatott rám, mert klausztrofóbiás vagyok, de mikor fent voltunk a magasban nem éreztem azt mintha össze akarnának nyomni, mint egy préselő gépben. Ha repülve tesszük meg az utat, biztos újra próbálkozok a szökéssel, de így semmi esélyem nem volt.

A gömb nem engedett, nem volt kiskapu. Ha valakit egyszer benyelt csak akkor szabadulhatott, ha megszüntették körülötte a buborékot. Addig várnom kell és reménykedhetek, hogy visszaadják a szabadságomat.

Egy előnye volt. A mágiával szőtt fal elegendő szellőzést biztosított, nehogy elfogyjon az oxigén. Tehát nem a fulladásba fogok meghalni.

Cirkon elsétált mellettem egyenesen az erkélyajtó felé. A válla merev, a járása pedig kimért volt, ebből semmi jóra nem következtettem. Biztos azt fontolgatta, hogy bosszút áll rajtam, amiért meglógtam előle.

Pillanatok alatt eltűnt a sötétben, én meg egyedül maradtam. Csak egy halvány derengés szűrődött ki a szobából, ami hasonlított egy világító szárny alakjára.

Az én szárnyam miért nem világít? - tettem fel magamban a kérdést. Mennyivel egyszerűbb lenne tájékozódni a sötétben. De nem, sajnos én nem nemesnek születtem, sokkal inkább átlagos tündérnek. Azt tudtam, hogy a birodalomban nem sok uralkodó család élt, de mindegyiknek megadatott az a kiváltság, hogy ezüstös szárnyuk az éjszakában világított. Úgy éreztem ilyenkor magam, mintha egy felsőbbrendű lényekkel élnénk együtt. Nem elég, hogy egy nemes származású tündért nehezebb megölni, még az éjszakába is tündökölnek a szépségükkel.

Félve ránéztem Cirkonra, akinek a szárnya átszelte a sötétség fátylát utat mutatva befelé. Mint egy jelzőfény az éjszakában.

Elszakítottam a tekintetem róla és lassan körbe néztem, de nem láttam senkit. Egy árva lélek sem volt körülöttem.

Egyedül. Mint mindig. - prüszköltem magamban a helyzet abszurditásán.

Lassan felálltam és a kezemet rátettem az átlátszó falra. Éreztem a bőrömön az apró légáramlatot, amit a mágia idézett elő, nehogy megfulladjak. Közelebb hajoltam, hátha hallok valamit, de mindhiába.

Hirtelen fellobbantak a fáklyák az erkély két oldalán. Fényük betöltötte a teret, megvilágítva mindent. Akkor vettem észre, hogy nincs mögöttem korlát. Simán legurulhattam volna a mélybe a gömbell együtt. Senki nem vette volna észre.

Ekkor a teremből egy alak bukkant ki, nagy ezüst szárnyaival amik úgy tűntek ki, mint egy glória alakja.

Azt a hétszázát! Nem semmi látványt nyújtott magas alakjával és gyönyörű szárnyaival, ami békét és magabiztosságot sugárzott. Biztos így nézhet ki egy arkangyal, ha nem szebben.

Az idegen érdeklődve lépett felém. Nagy varázsereje lehetett, mert a méz színű szemekben úgy örvénylett a fény, mint egy üveggömbben a mágia, ami kísértetiessé tette az összhatást.

Érdeklődve végigmért tetőtől talpig, majd közelebb lépett.

A fényben már láttam az arcát is, ami kellemes benyomást keltett, nem volt semmi szépséghibája amin megakadt volna az ember, vagy egy tündér szeme. Sötétbarana haját hátrafésülte, ezáltal a hegyes füleit nem takarták el a tincsek. Angyalnak néztem volna, ha nem lett volna ezüstös szárnya és hegyes fülei. Most vettem észre, hogy a szempillája dús és hosszú volt, ami már ijesztően hatott a félhomályban. Igaz, nem volt annyira vonzó, mint Cirkon, de karizmatikusnak és határozottnak tűnt első benyomásra.

Nagyot nyeltem és elvettem a kezem a gömb faláról. Kicsi helyem volt, nem tudtam hátra lépni. Pedig minden vágyam az volt, hogy messzebb kerüljek ettől a titokzatos személytől.

Az idegen mellett megjelent Cirkon.

Most már kettő férfi mustrált engem. Cirkon szemében már nem láttam a korábbi feszültséget, helyébe a nyugalom telepedett. Mintha felengedett volna abban a pár percben míg bent volt.

- Nagyon szökős a mátkája! - szólt és a kezével felém mutatott. - Azt hittem könnyebb prédára lelek, de tévedtem. - nézett rám szúrósan - Nem tudom, mit akar apánk kezdeni vele, de meg fog gyűlni a baja vele.

Tessék! Gondoltam, hogy nem úszom meg a büntetést csípős megjegyzés nélkül.

De nem fogok rákapni a csalira. Nem leszek ideges és dühös amiért kóstolgatnak. Megmaradok a higgadt Finixnek.

Hevesen megráztam a fejem, jelezve az idegennek, hogy ne higgyen Cirkonnak.

- Hazudik. - mondtam kimérten - Hazudik. Ne higgy neki. Rám hallgass! Nem vagyok szökős, csak egy félreértés áldozata vagyok. Hadd beszéljek nyíltan és bebizonyítom, hogy tévedésből vagyok itt! - erre mind a ketten el húzták a szájukat, mint két hasonmás - Szárderből származom, de egy robbanás a földdel tette egyenlővé az otthonom. Azóta kényszerülök menekülni, át a Fekete erdőn. - fejeztem be és idegesen tördeltem a kezem, hogy levezessem a feszültséget.

Elhallgattam és mély levegőt vettem. Tudtam, hogy fél igazságot mondok, de végtére nem árulhatom el, hogy Életlélek vagyok. Azzal még nagyobb slamasztikába kerülök, mint amiben most vagyok. Sajnos az emberek és tündérek mindig előítéletesen viselkedtek az Életlelkekkel. Sok tündérkirály látszólag ellenezte, hogy az angyalok maguk mellé választanak egy-egy tündért, vagy embert, mert így nagyobb befolyásra tesznek szert, mint ők. Közelebb vannak a tűzhöz, így nagyobb eséllyel kapnak jutalmat az égi áldásokból, mint a polgárok és nem utolsó sorban az emberek. Mert az angyalok mindig elérhetetlenek voltak a köznép számára, míg egy Életléleknek egy karnyújtásnyira volt. Sokaknak szemet szúrt, ezért jobban feszélyezték a kiválasztottakat, mint azt illendő lenne.

Az emberek pedig csúszómászóknak nevezték az Életlelkeket, amiért minden parancsot teljesítenek. Az angyalok bizalmukba fogadták, megosztották velük érzéseiket, tapasztalataikat, sőt még tanácsokkal is ellátták őket, de a parancsolgatás sem maradt el. Az mindig ott volt és a kiválasztottnak teljesíteni kellett mindenáron. Még akkor is, ha az életébe került.

A Birodalomban szenzációnak számított, ha valakit megválasztottak. De attól még az előítélet megmaradt sokak szemében, ami rosszallást váltott ki.

- Szép nő meg kell hagyni. - méregetett az idegen.

Na tessék!

- A tündér nők különlegesek! - szólalt meg Cirkon. - Ritkák és előnyösek a Birodalom szempontjából.

Mérgesen néztem rájuk. Ennek fele se tréfa. Úgy hangzott, mintha most akarnának eladni tenyésztés céljából. Nem elég, hogy elraboltak, még egy koszos rabszolgaként akarnak túladni rajtam. Jesszusom mibe keveredtem? És mindezt kevesebb, mint hat óra leforgása alatt?

Ahogy néztem Cirkont és az idegent, rájöttem egyik sem jobb a másiknál.

- Elég legyen - mondtam mérgesen. Öklömet neki csaptam a gömb falának, jelezve, hogy fejezzék be a mustrálásomat.

A szemem hirtelen megakadt Cirkon arcán, majd lassan átért az idegen tündér arcára.

Ekkor esett le a hasonlóság a kettőjük között.

Hát persze! Hiszen ők testvérek, nem kérdés.

Mindketten egyforma magas voltak, ezüst szárnyakkal, hegyes fülekkel és tekintélyt parancsoló szemekkel. Nem volt kérdés a származásuk. Két nemes, akik a Birodalom vezetésére születettek. Az idősebbik úgy nézett rám, mint egy tudós a kísérleti alanyra, míg a testvére inkább háttérbe vonult és onnan méregetett kíváncsian. Az elrablóm szemében nem voltam több, mint egy elvégzendő feladat, míg a bátyjának a szemében olyan voltam, mint egy nyalánkság az édességboltban.

Tudom, elszöktem, ami nagy bűn, de ártatlan vagyok, tehát nem tehetnek semmit. Bíztam abban, hogy hamarosan tisztázodik a helyzetem.

Cirkon mintha olvasott volna a gondolataimban, felvonta a szemöldökét. Egyértelmű volt, hogy rájött. Az idegen - akiről kiderült, hogy a testvére - Cirkonra nézett, majd vissza rám. Elmosolyodott és felvonta a szemöldökét.

Igen! Basszus, most jöttem rá! - üzentem a tekintetemmel.

Megszakítottam a szemkontaktust és inkább a környezetre fókuszáltam. Égett az arcom a megaláztatástól. Még szerencse, hogy a gömb fala még mindig elhomályosította a külvilágot, mert nem szeretek kínos helyzetbe kerülni. Így is kaptam belőle éppen eleget az életem folyamán.

- Agresszívnak tűnik. - állapította meg az idegen tündér - Biztos, hogy apánknak ő kell? - kérdezte Cirkontól.

- Száz százalék. Más Finix Blumen nevű nő nincs a Fekete erdőben.

- Hmm. - gondolkozott és megkerült engem, mintha egy érdekes látványosságot szemlélne - Nincs varázsereje! A mágiája még nem jelent meg. Érintetlen mint a szűz hó.

Éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Honnan tudja, hogy nem jelent meg a mágiám? És miért kellett egy szörnyű hasonlattal kikürtölnie a világnak? Olyan megalázó.

- Honnan tudod? - akadt meg egy pillanatra Cirkon, majd kikerekedett szemekkel mondta - Az anyám! Tényleg. Fel sem tűnt, miközben kergettem a Fekete erdő felett.

Ritka az ilyen. - tette hozzá.

- Pontosan. - méregetett az idegen - Nincs is jobb fogás, mint egy érintetlen tündér nő.

Eddig bírtam magammal. Lehet eddig is feszült voltam, de erre a kijelentésre elszakadt az a bizonyos cérna.

- Elég volt! - kiabáltam - Hagyjatok békén és foglalkozzatok a saját dolgotokkal. A legjobb lenne, ha elengednétek! Ez parancs! - mutattam fel fenyegetően az ujjamat - Semmit nem ártottam a királynak, sem a Fekete erdő népének, mégis börtönbe zártak, mint egy foglyot. Nem tűröm tovább. Szabadítsatok ki. - emeltem fel a jobb kezem és az átlátszó falra tapasztottam.

Átváltottam komoly hangnemre és az összes feszültséget ami összegyűlt a nap folyamán rájuk zúdítottam.

Az idegen herceg felém lépett, megállt és a karját bedugta a gömbbe, mintha egy zsákból akarna kivenni valamit. Megfogta az államat és maga felé fordította, hogy tüzetesebben szemügyre vehessem.

A gömb láthatatlan fala megrázkódott a mozdulat során és a mágia megannyi szála fodrozódni kezdett, mint egy tóba dobott kavics körül a víz.

Megvető pillantást vetettem rá. Nem akartam kimutatni a gyengeségemet. Eleg volt a magam baja, nem kell mégjobban belekeverednem a kulimászba. Semmi szükségem még egy ellenségre, főleg, hogy most minden és mindenki annak számított. Ez a vár, a tündérek, a gömb.

Mindenki.

- Nyisd ki a szemed! - morogta.

Az utasításra becsuktam a szemem.

- Mondom nyisd ki a szemed! - ismételte meg az idegen újra, már vészjóslóan.

Kelletlenül kinyitottam a szemem.

A két fáklya elegendő fényt biztosított, mégis a szárnyak, úgy világítottak az arcomba, mintha elemlámpával csinálnák.

Méz színű szemében kíváncsiság csillant.

Nem tetszett amit láttam.

- Szép tündérnő meg kell hagyni. - jelentette ki - Cirkon - fordult testvére felé, majd folytatta - A helyedben ágyassomá tenném, mert nagyon szép idomokkal áldották meg az angyalok. - mondta és végigmért, megállva a csípőm és derekam vonalán.

- Elég lesz Kalcit! - szólt ingerülten Cirkon - Azt mondd meg, mit kezdjek vele. Nem tudtam, hogy apánk éppen most van távol. Ha tudom nem hozom ide Finix-et. - mutatott rám és közelebb jött hozzánk.

Most már tudtam, hogy hívják a testvérét, aki nem törődött az öccse megjegyzésével.

- Nem tűnsz fenevadnak elhiheted, csak egy kicsit agresszívnak. - tette hozzá, tovább nézve engem - Ha ismernélek azt mondanám tviszt vér folyik az ereidben, de mivel ismeretlen vagy a számomra, így... - állt meg, majd témát váltott - Én Kalcit Aventurin vagyok, a koronaherceg, ha nem tudnád.

Elrántottam az állam és hátrébb araszoltam a gömbben. Nagyon rossz érzésem támadt vele kapcsolatban, de az okát nem tudnám megmondani. Nem tetszett nekem az egész szituáció, de nem mertem egyelőre drasztikus lépésekhez folyamodni, mint például a támadás.

De valamit mégis vissza kellett szólnom, hogy védjem magam.

- Legszívesebben elkapnám a kezedet és kicsavarnám tövestül, ha még egyszer hozzám nyúlsz. - mondtam nagy hévvel. Nem vettem észre, hogy amire gondoltam hangosan mondtam ki.

Idegességemben a szárnyamat magam köré kerítettem. Mindig ezt csináltam, ha frusztrálva éreztem magam.

Kalcit így szólt:

- Eddig is tökéletesen értettem amit mondtál. Bármit mondasz hallatszik kintről és kristálytisztán lehet érteni, de te viszont a kintről jövő hangokat tompában hallhatod. Ne törődj ezzel. Ez csak a gömb sajátossága. - húzta vissza a kezét.

Kijelentését nagy csend kísérte, majd kisvártatva megszólaltam:

- Nem tetszik ez nekem! - jelentettem ki.

- Nekem se! - kapott az alkalmon Kalcit - Elhiheted. - szeme szikrákat szórt. A mágia csak örvénylett a méz színű íriszben.

- Ártatlan vagyok. - mentegetőztem - Tévedésből hozott ide Cirkon. - tiltakoztam felbuzdulva, hátha célt nyerek. - Engedjetek el!

Muszáj próbálkoznom, még akkor is, ha ugyanazt mondom el újra és újra, mint egy papagáj. Most már engem is idegesített a viselkedésem.

- Ne nekem.... - mondta Kalcit, majd Cirkonra mutatott - Hanem ő neki mondd, nem én hoztalak ide.

- Ne kend rám. - lépett közelebb Cirkon. - Apámtól jött az utasítás. Én csak teljesítettem.

- Az még nem azt jelenti, hogy engedelmeskedned kell, mint egy szolga. - vetette oda félvállról Kalcit. - Ugye Finix? - szegezte a kérdését felém, majd kacsintott egyet.

Eltátottam a szám annyira meglepődtem.

- Jó, elég lesz. - lépett Cirkon Kalcit mellé. - Most leviszem az egyik cellába és bezárom. Addig ott lesz míg apánk haza nem ér. Onnantól úgyis ő dönt. - jelentette ki - Én innentől fogva leveszem a kezem az ügyről.

Kalcit hátrébb lépett és ránézett.

- Hülyeséget csinálsz, ha leviszed a cellába. - mondta szárazon - Életed legnagyobb hibáját követed el. - figyelmeztette.

- Ne oktass ki ha kérhetem. Semmi közöd ahhoz mit teszek egy fogollyal. - vágta rá kapásból Cirkon.

- De igen. - mondta Kalcit - Mert az előbb a tanácsomat kérted ki, azzal kapcsolatba mit kezdj Finixell. Nemde? - kérdezte gúnyosan.

Cirkon összeszorította a száját. Igaza volt a testvérének. Minek kérdezte ki a véleményét, ha nem veszi figyelembe a válaszát.

Kalcit folytatta:

- Tudod Finix nem olyan tündér nőnek tűnik, akit gömben kell tartani, mert veszélyes. - Inkább engedd el és tartsd magad mellett, míg megérkezik apánk. - adott javaslatot.

- Nem. Be lesz zárva. - közölte szemrebbenés nélkül Cirkon és zöld szeme megvillant. - Erről nem nyitok vitát.

Kalcit közönyösen rápillantott, végigmérte, majd egy rövid mondattal lezárta a beszélgetést.

- Nem én fogok magyarázkodni neki, ha Finixnek valami baja esik. Hatalmas hibát követsz el. - folytatta - Emlékezz rá akkor, ha apánk haragja lesújt rád.

Cirkon tekintete fellángolt a figyelmeztetésére, de nem tett és nem szólt semmit. Fejében alaposan végiggondolt mindent és úgy döntött megtartja magának. Elfordult és a szemét rám függesztette. Mintha azon gondolkodna jól döntött- e. Sokáig néztük egymást szótlanul, majd egy határozott mozdulattal előre léptem.

Kihúztam magam, égkék szárnyamat kifeszítettem (hogy nagyobbnak tűnjek) és a kezemet újra a gömb falára tapasztottam.

- Beszélni akarok az apátokkal, amint visszatér a kastélyba. - szóltam magabiztosan. - De nem akarok itt maradni egy percig sem. Engedjetek ki és akkor tisztázva lesz a félreértés.

- Nincs itt semmiféle félreértés. - szólt erélyesen Cirkon. - És persze, tudjuk, hogy te szabad tündér vagy akit tévedésből raboltak el, de a szavad jelen állapotban semmit nem ér. - vitte le a hangját - Nézd a jó oldalát a dolognak. A celládban gondolkodhatsz egy hihetőbb story-n, mert a mostani egy kicsit elavult. Találj ki valami újat, ne a régit szajkózd. - tette hozzá.

Erre a kijelenésére legszívesebben pofon vágtam volna (újra), de nem engedte a fal ami köztünk volt. Így hát az összes dühömet egyetlen pillanatba sűrítettem.

- Nem szabad így bánni egy hölggyel, Cirkon! - szólalt fel Kalcit a védelmembe - Még a végén megutál. Kérj tőle bocsánatot!

- Kér a halál! - vágta rá Cirkon kapásból, majd megfordult - Indulunk! - utasította, majd amikor átlépte az erkély küszöbét, a gömb, mint egy varázsütésre megindult utána. A mozgás hatására, automatikusan ki tartottam a kezem, nehogy orra bukjak.

Amikor elhaladtunk Kalcit mellett, nem mertem ránézni. Tartottam tőle. Lehet azért, mert a herceg szavaiból nem derült ki, hogy mellettem áll, vagy ellenem van. Éppen ezért nem mertem még felé nyitni, nehogy a végén rosszul jöjjek ki a helyzetből.

Ahogy a gömb áthaladt a sötét tróntermen keresztül, megéreztem Kalcit pillantását a tarkómon.

Egyenlőre kénytelen vagyok kivárni. Cirkon nem hiszi el, hogy ártatlan vagyok, Kalcitban nem bízom. A király az egyedüli reményem a szabadságra, ami nem jó arány ahogy az esélyeimet latolgatom.

Nagyot sóhajtottam és leültem a gömbben. Mást úgy sem tehettem jelen pillanatban.

Hátamat a láthatatlan falnak vetettem, lábaimat felhúztam, kezeimet ölembe ejtettem.

Megpróbáltam nem gondolni a kialakult helyzetre, de nem jártam sikerrel. Csalódottan temettem az arcom a kezeim közé és egy nagy sóhajjal visszanyeltem a könnyeimet.

Égiek! Miért teszitek ezt velem? Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Legyen átkozott az a nap, amikor megkaptam az üzenetet, hogy Életléleknek választottatok.

Kérlek benneteket minél hamarabb vessetek véget ennek a rémálomnak, mert nem tudom meddig bírom cérnával a bezártságot. Ha fontos vagyok nektek, kérlek nyújtsatok segítő kezet, mert ha így megy tovább összetörök, mint egy kristály kancsó. Segítsetek amíg lehet.

Ebben a pillanatban szerettem volna, ha élve elnyel a föld mert akkor végre szabadon szárnyalhatok kötöttségek nélkül.

➴➵➶✽➷➵➹


Sziasztok!

Legyen szép napotok! 🌞

Üdv: P, és D. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

8. Fejezet I. rész

  A vacsora Az életem sosem volt könnyű . Minduntalan meg kellett küzdenem a magány érzésével, ami, mint egy kellemetlen rovar mindig ott kö...