Jáde
- Nem akarom, hogy bezárj egy cellába! - akadékoskodtam és mérgemben belerúgtam az üveggömb falába. A láthatatlan búra megrezzent az ütés hatására, de nem repedt meg és nem tört darabokra ami az igazi célom volt.
Cirkon nem reagált, ment tovább a lépcsőn lefelé, mintha mi sem történt volna. Egy fogolynak álcázott ártatlan tündér lebeg mögötte, egy gömbbe zárva, aki minden erejével szabadulni akar, de ő ezzel nem foglalkozik.
Mintha a falnak beszélnék.
A szökés kudarca után a dolgok zuhanórepülésben vettek rossz irányt az életemben, pedig az angyalok lássák lelkemet, mindent megpróbáltam.
- Befejezted? - kérdezte hűvösen, némi éllel a hangjában.
- Nem vagyok fogoly. - mondtam halkan. Mostanra az összes erőm elszállt és nem volt kedvem vitatkozni. Tényt közöltem, semmi mást. - Nem akarok bezárva lenni. - folytattam indulatosan - Én ártatlan vagyok, nem tettem semmi rosszat senki ellen. Kérlek engedj el.
Semmit sem használt.
Mindeközben leértünk a lépcső aljára, ahol még sötétebb volt, mint fent.
Megláttam a rengeteg cellát egymás mellett sorakozva és, mint egy rossz álomban megbénított a félelem. Mozdulni sem tudtam, annyira rettegtem, hogy bedugnak egy sötét koszos cellába. Rács rácst követett végeláthatatlanul haladva a pokol bugyrában.
Egy újabb cella mellett haladtunk el, mikor megakadt a tekintetem egy nő tagbaszakadt testén. Az idegen felhúzott lábakkal ült a szalma közepén és amikor kinyitotta a szemét akkor vett észre.
A gömb valamilyen csoda folytán megállt. Az idegen szeme lenyűgözően szép volt, még a félhomályban is. Egy lámpasor égett a folyosón, de így is elegendő fényt adott, hogy megcsodálhassam az indigó kék szemeket.
Nagyot nyeltem és próbáltam úrrá lenni az érzelmeimen. Magam sem tudtam miért, de kővé váltam, mint egy szobor az idegen pillantásától.
A fogoly nem szólt semmit. Csak meredten bámult. Nem szerettem ilyen alakokkal egy légtérbe maradni, még akkor sem, ha kis vigaszt jelentett az, hogy ő halandó.
A gömb újra elindult és elértünk egy üres cellához.
Valószínű ide zárnak be.
A masszív vasrács áttörhetetlennek bizonyult és a nyirkos falak kellemetlen energiát sugároznak. A cella belseje nem volt tágas, egyik sarokban egy szalmakupac, a másikban pedig egy vödör. A legtöbb fény a folyósóról szűrődött be, megmutatva a mocskos és sáros kőpadlót.
Nem akarok itt maradni! - döntöttem el magamban.
- Holnap hazaér az apám, ő majd dönt a sorsodról. - lépett Cirkon a zárhoz, rám sem nézve. Kezét rátette a kis kulcslyukra és a rács egy kattanással feltárult. Egy határozott mozdulattal szélesre tárta a vasrács ajtót, figyelve arra, hogy a gömb zökkenőmentesen be tudjon suhanni.
- Éjszaka van. - folytatta - Nem fogok addig cselekedni, amíg nem kérnek meg rá. Amint a király hazatér, értesülni fog a holléttedről, amiatt ne aggódj.
- Nem akarok a király kiszámíthatatlan hangulatingadozásra hagyatkozni, ami az életben maradásomat illeti. - keltem ki magamból - Nem hagyhatsz itt csak úgy, mint egy zsák krumplit - akadékoskodtam - Hallod Cirkon! - hívtam fel magamra a figyelmet - Ha itt hagysz halálra ítélsz.
- Ne játszd a mártír halálát kicsi pillangó. - elégelte meg a helyzetet - Nem örökre maradsz bezárva, csak addig míg nem döntenek a sorsodról.
Nem akartam még jobban rondítani helyzeten és közölni a herceggel azt, hogy nekem nincs királyom. Nem a Fekete erdőben születtem, csak az élet úgy hozta, hogy egy ideig a kastély mellett éltem. Alkalmazkodtam az új környezethez, de nem állt szándékomban behódolni az uralkodónak. Sem régebben sem a jövőben.
Ekkor egy hirtelen mozdulattal a gömb megindult befelé, én pedig ijedten hőköltem hátra a váratlan fordulattól.
A cella sötétje fokozatosan nyelte be a gömböt, mint amikor a Hold bekúszik a Nap elé napfogyatkozáskor. Lassan, centiről centire haladva, míg a gömb fénye eggyé nem vált a sötétséggel.
A cellában semmi fényforrás nem volt. Mély levegőt vettem és a tenyerem a combomra fektettem. A kezem alatt éreztem az izom remegését és idegességemben elkövettem azt a hibát, hogy megfordultam.
A bejáratnál Cirkon álldogált. Arckifejezése közömbös, szinte már unott volt a reggel óta tartó monoton munkától. Hiszen neki tündéreket elfogni és cellába vetni egy fárasztó meló lehet, nemde? Biztos semmire sem vágyik jobban, mint, hogy megszökhessen a felelősség alól és vissza mehessen pihenni.
Elöntött a harag a közönyössége láttán, így minden mindegy alapon erélyesen ráförmedtem:
- Te szemétláda. Bezársz egy cellába, csak azért mert nem tudod mit kezdj velem? Az is jobb lenne, ha hozzá bilincselnél egy oszlophoz, mintsem egy sötét lyukba lökjél, étlen szomjan. Ha itt hagysz legalább annyi emberség legyen benned, hogy az alapvető szükségletet megadod nekem. - hangoztattam nem kevés indulattal a hangomban.
Cirkon egy kézmozdulattal bezárt, úgy, hogy hozzá sem ért.
A súlyos vasrács nagy csattanással illeszkedett a helyére, egy ideig remegett a mozgás hatására, majd szépen fokozatosan mozdulatlanná vált.
- Ha már így alakult, varázsolj nekem egy kis fényt! - kértem lemondóan amiért nem kaptam választ az előbbi kifakadásra.
Hirtelen egy tündérgömb gyúlt fel mellettem, ragyogása bevilágította az egész helyiséget és a folyosót. Elvakított a fény, heves pislogások kíséretében próbáltam visszanyerni a szemem világát.
Az első amit megláttam Cirkon volt, aki már indult vissza a lépcső felé. Testtartása túlságosan merev volt. Gépies mozdulatokat sétált a lépcső irányába. Még elcsíptem a herceg hegyes fülét és hosszú lábait, mielőtt elnyelte volna a sötétség.
- Várj! - kiáltottam - Ne menj el!
Reméltem, hogy meghall és megáll.
- Ne menj el, ne hagyj itt. Jó leszek és szófogadó, csak ne kelljen itt maradnom sokáig. - folytattam.
Ha Cirkon még lent van, akkor hallania kell amit mondtam. Akkor talán meggondolja magát és visszajön.
- Ezt nem kérheted tőlem, te is tudod. - szólalt meg egy hang a fénykörön túlról.
- Cirkon! Most azonnal engedj ki. - könyörögtem - Ártatlan vagyok.
- Miért mi lesz, ha nem? Ugyan már, ne drámáz feleslegesen. - mondta, de nem fordult vissza. - Semmi bajod nincs, csak a fejedben lévő félelmek azok amik megbénítanak. Gondolj valami másra és jobb lesz. - zárta le a témát és elindult végleg itt hagyva.
Biztos az idegesség miatt, de ekkor éles fájdalom nyilallt a jobb lábamba. Grimasszal az arcomon kaptam oda a bokámhoz, de a lüktetést nem tudtam enyhíteni.
Addig kénytelen vagyok elviselni a fájdalmat, amíg nem jelenik meg a mágiám. Hiába vagyok tündér, varázserő nélkül nem tudok gyorsan gyógyulni bárhogyan szeretnék is.
Hirtelen egy jól ismert hang szólt hozzám:
- Miért szabadítsalak ki? Miért higgyek neked? Azok után, hogy átvertél még elvárod tőlem, hogy higgyek neked? - kérdezte Cirkon felháborodottan - Ahogy viselkedtél nem volt tündérnőhöz méltó. Ha elengedlek, azzal megkockáztatom, hogy újra megteszed. Nekem pedig nincs kedvem végig kergetni a kastélyban. - érvelt.
- Cirkon! Kérlek! - könyörögtem. - Legalább a gömböt tüntesd el. - kértem. - Azzal, hogy nem engedsz ki, nagyobb kárt okozol, mint hiszed. - sóhajtottam. Már belefáradtam ebbe a macska egér játékba. Már azzal megelégedtem volna, ha Cirkon megszünteti az üveggömböt körülöttem.
- Legyen. - egyezett bele és a gömb egy szempillantás alatt megszűnt. Nem sokon múlt, hogy majdnem elestem a saját lábamban. A csizmám nagy csattanással ért földet, felverve a börtön lakóit.
Cirkon elviharzott és én végleg egyedül maradtam. Vagyis nem teljesen mert idefelé jövet rengeteg rabot láttam. 10-nél több ember és 5-nél kevesebb tündér tartózkodhat körülöttem. Éreztem a mágia fodrozódását jobbról és balról, hallottam a szöszmötölést a két fülemmel.
Szomorúan megfordultam és háttal a rácsoknak leültem. Felhúztam mindkét lábam és a homlokomat a térdemre fektettem. Mély levegőt vettem és egy ideig hallgattam a szívverésem.
Mibe keveredtem?
Az életem nem jó irányt vett. Amióta Szárder felrobbant minden a feje tetejére állt és nem tudtam mi történik körülöttem. Csak kapkodtam a fejem. Új volt számomra az egész és legszívesebben vissza szerettem volna térni a régi életemhez.
És ez még csak a kezdet volt. Valahol mélyen tudtam, hogy minden okkal történik és ami most folyik az előfutára annak ami a jövőben vár rám. Féltem az igazságtól, ami kiderülhet és a hazugságtól amiben éltem.
Abban az egyben biztos voltam, hogy a király tud valamit amit én nem saját magamról. De mi lehetett az?
A képességem még nem jelent meg. Átlagos tündérnő vagyok, semmi misztikus, vagy mágikus tulajdonsággal nem rendelkezem.
Még. Súgta a hang a fejemben. Mégis minden egy véletlen egybeesés kavalkádjának tűnt, amiből most nem szabadulhatok. Viszont, ott volt az a sok rejtély amit az út során tapasztaltam.
A kámfor szaga. A vérvörös ég. A robbanás. A spirálos V betű. Mennyi minden lappang a felszín alatt, amit nem látok. Amit még nem érthetek meg.
Úgy döntöttem hagyom a csudába az aggódást és felidézem a gyerekkorom, hogy eltereljem a gondolataimat.
Szerettem mikor meséltek nekem. Mindig bámulattal hallgattam édesanyámat és egyszer sem felejtettem el milyen jó érzés volt álomba süppedni a mesék útján. Sárkányok, unikornisok, manók, angyalok... mindenféle lény, akiket azért találtak ki, hogy egy kis varázslatot csempésznek a szürke hétköznapokba. Csupa csupa megoldatlan rejtély.
Most, hogy a valóságot élem, sokkal nehezebben találom meg a mindennapok szépségét, pedig biztos ott van, csak nem veszem észre.
Bárhogyan legyen, nem adhatom fel az álmomat, reményemet, mert ez az egyetlen amiért még érdemes küzdenem a világban.
ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ
A hátamon feküdtem a szalmán és a mennyezetet bámultam. Elszunyokálhattam egy kis időre, mert arra ébredtem, hogy felkapcsolták a világítást. Dacára a lámpáknak, a fény nem jutott el a cellámig, mert annyira hátul voltam a börtönszinten. Ráadásul a tündérgömb nem sokáig bírta, egy halk pukkanással semmivé foszlott, mielőtt elaludhattam volna. Sötétség borított minden zeg-zugot és nem is reménykedtem abban, hogy segítségemre lesz a fény. Nem volt sehol egy ablak, vagy csapóajtó, amin keresztül megszökhetek, így az egyetlen menekülési útvonalat a lépcső jelentette, amin keresztül lejöttem ide.
Ez a rész zsákutca volt.
Nagyot sóhajtottam és kinyitottam a szemem. A Szárderben szerzett sebek, lassan gyógyultak. Túlságosan lassan.
Körülöttem néma csend uralkodott. Lassan felültem és a rácson át, a folyosó falát bámultam. Eltelt egy csenddel teli pillanat, amikor a szemben lévő cellából valaki megszólalt.
- Hé, kicsi pillangó! - szólt egy mély zengő férfihang a sötétségből. Hangja hallatán, a börtönszinten mozgolódás támadt. A foglyok többsége közelebb jött a vasrácshoz, hallgatózni. Már amennyire láttam a sötétben, csak a hallásomra hagyatkozhattam.
- Kicsi pillangó! - ismételte meg az idegen. Azt a becenevet használta, amit Cirkon is. - Te hozzád beszélek. A szemben lévő cellában. - A hangok alapján az idegen közelebb csusszant a rácshoz.
Lassan közelebb araszoltam és félve megkérdeztem:
- Igen?
Észrevettem a rácsra támaszkodó vézna alkart.
- Egészen mostanáig nem mertelek megszólítani. - mondta az idegen - De nem bírok a kiváncsiságommal. Lenne pár kérdésem.
Érdeklődve másztam közelebb, kezemmel megragadva a rácsot. A folyosó sötétségbe burkolózott, szinte alig lehetett látni valamit. Meg kellett erőltetem magam, hogy kivegyek valamit az árnyékból.
- Ha jól hallottam, te tévedésből vagy itt. - folytatta mély hangon, majd visszahúzta kezét és átölelte a térdét. - Örülök, hogy látok egy új arcot, de ugyanakkor szomorú is vagyok. Nem ilyen körülmények között akarok ismerkedni.
A lépcső felé pillantottam.
- Jönnek? Hallanak minket?
- Nem hallanak és csak akkor jönnek le ide az őrök, ha valamit akarnak a foglyoktól. Megbüntetni, megszégyeníteni mások elött, vallatni, - állt meg egy pillanatra az idegen - vagy csak puszta szórakozásból visznek fel a kastélyba. De bármit is tesznek, egy céljuk van. Megtörni az újakat.
Kiszáradt a szám. Savanyú képet vágtam.
- Szerinted lejönnek értem a katonák? - kérdeztem őszintén.
- Biztos. - mondta az ismeretlen - Én már négy éve, ha nem több itt vagyok és nem telt el egy héten három nap, hogy ne vittek volna fel megkínozni. - folytatta - Nem sok jót jósolok neked, kicsi pillangó.
- Hogy nem őrültél meg a bezártság miatt? - kérdeztem - Hogy bírod ki idelent, ha tudod, hogy kint szabadság vár?
- Megszoktam a helyzetet. - vallotta be szomorúan - Ha elengednének nekem az lenne a furcsa, de nem mondom azt, hogy nem vágyok egy jobb életre. Csak... - szusszant egyet - Nehéz belegondolni, hogy egyszer kiengednek, ha a tündér fia itt rostokol több mint négy éve. Elvesztettem a reményt és a hitet, hogy egyszer szabad lehetek.
Csendben hallgattam amit mond. De nem szólaltam meg.
- Az a nyüves Kalcit tehet mindenről. - visszhangozta valaki a folyosó végéről. - Az ő döntése miatt vagyunk bezárva, ő tehet mindenről. Csak merészkedjen le ide és olyat kap, amit egy életre nem felejt el. - kántálta.
- Kitekerem a nyakát, ha meglátom. - szólalt meg egy újabb alak a sötétségben. - Nem állok jót magamér.
- Egy tündért bezárni évekre nagyobb bűn, mint paráználkodni az ellenség nőjével. Még egy ilyen otromba férget nem hordott a hátán a Birodalom, mint a Fekete erdő korona hercege. - mondta az első felszólaló, dühödt kiáltását messziről lehetett hallani.
- Ha meglátom, letépem a farkát és azzal fojtom meg. - szólt egy női hang közvetlen közelről - Ha Cirkon lenne a koronaherceg, kevesebb gondja lenne a népnek. - Igazam van Jáde? - kérdezte a nő a szemközti cellához intézve szavait.
- Igen. De amíg Kalcit a koronaherceg nem számíthatunk sok jóra. Annak a tündérnek annyi sütnivalója sincs, hogy megelőzzön egy kitörni készülő háborút. Az lenne a feladata, hogy védje a saját népét és az ellenséges udvarral szövetségre jusson, de ehelyett itt van a kastélyban és ki sem dugja az orrát az apja seggéből. Warditnak kell mindent elintézni helyette, mert a drága gyereke túl lusta.
- Ki az a Wardit? - kérdeztem.
- A Fekete erdő királya. - válaszolta Jáde.
- Ne mondd, hogy még nem találkoztál a Fekete erdő királyával? - kérdezte felháborodottan a nő - Honnan jöttél?
Őszintén válaszoltam.
- Szárderből, de előtte egy másik udvarban éltem a szüleimmel.
- Mindent értek. - helyezkedett törökülésbe. - Szárder egy ember falu. Hogyan tudtál az emberek között élni?
Nagyot nyeltem, nem tudtam, hogy válaszoljak erre az egyszerű kérdésre, ami annyi rossz emléket elevenített fel bennem, hogy félő volt agyonnyom.
- Ne faggasd a kicsi pillangónkat. - szólalt fel mély hangján Jáde - Ha nem akarsz, ne válaszolj! - és a sötétben felém fordította a fejét.
- Milyen háborúról beszélsz Jáde? - tereltem a témát.
Észrevette a gyors témaváltást. Bólintva nyugtázta a kérdést.
- A Bíbor Birodalom és a Fehér erdő királya és királynője "elméletileg" - rajzolt idézőjeleket a levegőbe - összeesküvést sző ellenünk. Le akarják igázni a Fekete erdőt és az elfoglalt területet felosztani maguk között. A Fehér és a Fekete erdő mindig is harcban állt egymással. Ez a kettősség évszázadok óta fennáll, ezért nem értem, hogy a Bíbor Birodalomnak miért kell beavatkoznia. Még csak nem is szomszédos terület. Fent van északon, a vulkánon túl.
Na igen. A vulkán - amit nevezetesen Hellevator-nek hívtak - a Birodalom közepén helyezkedett el. Az volt a Birodalom középpontja, mint a nulla a számegyenesen.
- Én erről nem tudtam. - sápadtam el.
- A legrosszabb az egészben, hogy jövő évre tervezik a támadást. - mondta a nő - Kifejlesztettek valamit, ami megvédi a katonákat a savas esőtől, így könnyebben meg tudják támadni a kastélyt. Elég csak átrepülniük a Fekete erdő felett és seperc alatt megvan a baj. - állt meg egy pillanatra. - Felmerülhet a kérdés, honnan tudom... Nos amikor felvittek, akkor hallottam az egyik szolgálótól és katonától.
- Milyen katonákról beszéltek? - kérdeztem félve.
- Tündér katonákról. - válaszolt Jáde. - Alexandrit Aragonit a Fehér erdő hercege sokkal eszesebb és ravaszabb, mint az a seggdugasz Kalcit. Képességét kihasználva már évek óta tervezgeti a támadást és minden eszközt megragad, hogy közelebb kerüljön a céljához. Kalcitnak ebben a helyzetben szövetségeseket kellene keresnie és sok sok megbeszélést lefolytatnia, ha megakarja előzni a háborút.
- A cselszövés, nem a királyok dolga? Nem pedig a hercegeké.
- Tündérek vagyunk. - vette át a szót az idegen nő - Makacsak és önfejűek. A hercegeknek is szükségük van szórakozásra, hogy lekössék magukat az elkövetkező ezer évre.
Felhúztam a szemöldököm. Nem tudtam elképzelni, hogy valaki a saját népével játszadozik, csak azért mert unatkozik. Valami más kell, hogy álljon a háttérben, valami nyomósabb indok, hogy a Fehér erdő hercege miért indít támadást a Fekete erdő ellen.
- Honnan tudjátok ezt a sok információt? - kérdeztem. A nő felhorkant mellettem és vidáman ezt mondta:
- Kérdezd meg Jádét, ő majd megmondja. Jó kis kaland volt, nemde? - nézett a célszemélyre. Ugyan nem láttam az arcokat, de nem voltam hülye, hogy ne érezzem ki a hangjából a vidámságot.
Jáde hosszú ujjával megragadta a rácsot. Kreol színezetű bőre és egymástól távol ülő szemei voltak. Sötétbarna haja össze volt fogva és a ruha amit viselt rongyokban lógott rajta. Jó régen élvezte a börtön vendégszeretetét. Ez látszott a sovány testalkatán is. A szárnyát maga mögött pihentette, de színét nem tudtam megállapítani.
A sötétség mindent beterített, mint egy paplan. Az alakja kirajzolódott előttem, a szárnya vonala és a testalkata, de többi homályba veszett.
- Hosszú történet. - mondta a tündér. - Majd máskor elmesélem.
- Ne már. - kelt ki magából a nő - Mond el az új fogjunknak az egész történetet.
- Ha te nem, majd én. - szólt az idegen a folyosó végéről. - Majd én elmesélem.
- Én jobban elő tudom adni, mint te. - szólt a harmadik - Premier plánban néztem végig a történést. Rajtam kívül senki nem tudja jobban...
- Elég legyen. - kelt ki magából Jáde és mágiája úgy gurult végig a börtönszinten, hogy az összes tündért és embert elnémította. - Fogjátok be a szátokat és térjetek nyugovóra. Mára elég volt az esti meséből. - zengte mély és dühös hangon.
Kijelentését néma csend kísérte.
- Jáde? - kérdeztem hirtelen.
- Igen kicsi pillangó? - szelídült meg a hang tulajdonosa, mintha az előbb nem a saját akaratával némította volna el a foglyokat.
- Ki vagy te?
Jáde elmosolyodott.
A mellettem lévő cellában a nő elfordult és a rabtársára nézett. Nem mert megszólalni, de tudta a választ amit én nem.
- Én vagyok az elveszett unokatestvére Kalcitnak és Cirkonnak. - vallotta be és kacsintott egyet a sötétben.
ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ
Másnap délben halk kopogás riasztotta fel Kalcitot a merengésből. A múlt emléke filmszerűen jelent meg előtte, szinte látta az akkori önmagát szomorúságba temetkezve. Megérintette az emlék súlya és fájdalmasan gondolt arra, hogy soha nem fogja látni többé az anyját. Úgy érezte nem tett meg mindent a célért. Biztos kell lennie valami kiskapunak amit kijátszhat. De már mi értelme lenne? Csak az energiáját és idejét pocsékolja a remény kedvéért.
Elfordította a tekintetét az ágyáról és az ajtó felé fordult, ahol újabb türelmetlen kopogás hallatszott.
- Gyere be! - kiáltotta a kint várakozó alaknak.
Az ajtó megnyikordult és egy nemes származású tündér dugta be a fejét. Ezüst színű szárnya kikandikált a keskeny résen. Széles komisz mosoly jelent meg az arcán, majd viccesen így szólt:
- Ne haragudj Kalcit barátom, de nem mertem ajtóstul rontani a házba. Vagyis a szobádba, de úgy vélem jobb az elővigyázatosság. Ki tudja mit csinálsz egyedül a négy fal között. - hogy nyomatékot adjon mondandójának, föl-le húzogatta a szemöldökét, szóhoz sem juttatva barátját. - Nem szeretném rajtakapni a haveromat mikor éppen...
- Elég lesz Karneol! - szólt erélyesen Kalcit. - Gyere be.
Az illető megeresztett egy félmosolyt és belépett a szobába.
Kalcit odasétált a legközelebbi székre és leült rá. Szárnyát kényelmesen beigazitotta a háta mögött, majd figyelmét a barátjára irányította.
Karneol Moldavit becsukta a háta mögött az ajtót és egyenesen felé vette az irányt. Kalcit Aventurin mindig elcsodálkozott a barátja szépségén. Szinte elvárásnak tekintették, hogy egy nemes tündér lélegzetelállító legyen, de akadt pár olyan aki eltért ettől az ideáltól. A rangját nem befolyásolta a szépsége, de felsőbb körökben attól még megkövetelték. Karneol első ránézésre ijesztőnek tűnhetett, mind tündér, mind ember számára. Halvány színű narancssárga szemével és rövid, barna, göndör hajával. De ha a maszk mögé tekintünk észre vehetünk egy szeretetre méltó, kedves és vicces férfit. Aki mindig kiáll a barátai mellett, attól függően, hogy az illető akar magának védelmezőt vagy sem.
A szem színe élesen elütött a megszokottól, de a Moldavit család eme jellegzetességel rendelkezett. Ugyanis a gyerekek az anyjuk szeme színét örökölték. Egy kivétellel. Zafír Moldavit akinek a szeme színe ibolyakék.
Csodálatos. - gondolta Kalcit. - Az én jövőbeli feleségemnek tökéletesnek kell lennie kívül és belül.
A család összes tagjának halvány narancssárga szemszíne volt és a nemes tündérek ezüst színű szárnya csak megspékelte az összhatást.
Kalcit mindig is örült a sötétbarna színű hajának, amit anyjától örökölt.
Karneol magassága átlagosnak bizonyult, de rendelkezett egy plusz varázserővel, amivel vonzotta magához a tündéreket.
A kisugárzásában kell keresni az okot! - gondolta Kalcit. - Gyönyörűen különleges, ezzel tudom a legjobban jellemezni.
A barátja most, egyszínű szürke pólót viselt, fekete nadrággal. Egyszerű és kényelmes viseletet, az emberektől vették át a tündérek és annyira elterjedt, hogy többek között az arisztokraták körében is igen kedvelt. Mindig adódott más ruhadarab is, de a kényelmes póló és nadrág kombó mindig közkedvelt volt.
Karneol végül leült Kalcittal szemben lévő székre.
- Mi járatban erre? - kérdezte a herceg - Rég láttalak a kastélyban. - kezdeményezett beszélgetést.
A barátja egy kis ideig izgett mozgott a széken, majd mikor kényelmesnek találta a pozitúrát, hátradőlve ránézett.
- Nos, a családom úgy gondolta, hogy egy kis időre ide költözünk a kastélyba. - sóhajtotta - Múlt héten leégett az otthonunk, aminek következtében utcára kerültünk. Apám szentül megvan győződve arról, hogy a cselédségnek köze van a gyújtogatáshoz.
- Zafír? Ő, hogy viselte a gyújtogatást? - kérdezte Kalcit.
Mindig rá voltam kíváncsi, de ezt nem vallanám be Karneolnak. Neki nem kell tudnia róla, hogy odáig vagyok a hugáért és a közeljövőben feleségül tervezem venni. Amíg nem tud róla, addig jó. - gondolta.
- Egészen tűrhetően önmagához képest. Tudod milyen szeszélyes tud lenni amikor nem úgy alakulnak a dolgok ahogy ő tervezi. A baleset napján éppen tartottunk hazafelé a Fekete erdőből, mikor észrevettem a füstöt a távolban. Reméltem, hogy nem az amire gondolok, de mikor szembesültem a szomorú igazsággal mindegy volt. - nagy sóhaj után folytatta - A lángnyelvek az ég felé törtek, a savas eső csak jobban éltette. Végig kellett néznem ahogy leég az otthonunk.
- Sajnálom a történteket. Az öcsémet kellett volna oda küldeni. Ő tudja irányítani a sötét fellegeket. Simán megparancsolhatta volna, hogy sav helyett záporeső essen.
- Nekem is Cirkon jutott eszembe, de sajnos addigra már mindegy volt. A szüleim kétségbeeseten próbálták eloltani a tűzet.
- Zafir?
- Egy szót sem szólt egész idő alatt. Ült dermedten a lován és nézte az égő házat.
Kalcit mély levegőt vett ennek hallatán majd eszébe jutott valami és elnevette magát.
- Megnéztem volna Moldavit uraságot, ahogy vizes vödörrel próbálja eloltani a tüzet.
Karneol csak mosolygott barátja fantáziáján és bólogatva tudatta, hogy ő neki volt ebben része és mennyire szórakoztató volt. Majd elkomorult, mikor eszébe jutott, hogy a tűznek volt halálos áldozata is.
- A cselédség fele odaveszett. Nem tudtak időben kimenekülni az égő házból. Akik kijutottak ők siránkozva kiabáltak hátrafordulva, hogy irányt mutassanak a bent maradtaknak.
- Az emberek nagyon érzékenyek a tragédiákra. - állapította meg Kalcit.
- Pontosan. De hidd el, borzalmas volt látni ahogy az otthonod a tűz martalékává lesz. Remélem neked ebben nem lesz részed.
- Biztos, hogy nem. A kastélyt nem lehet csak úgy felégetni. Szigorú szabályok vannak a Birodalomban a gyújtogatásra.
- A szabályok nem érnek semmit, ha nincsen kire kenni. Nézd meg apámat. Az eset óta azon van, hogy megtalálja a tettest. A megmaradt személyzetet egyesével hallgatja ki és akiről úgy véli hazudik, még inkább gyanussá válik számára. Két napja megrögzötten keresi a bizonyítékot az igazára. - mondta Karneol.
Kalcit megrázta a fejét, ennek hallatán, majd témát váltott.
- Hogy, hogy itt kötöttek ki?
- Szerencsére az apád, megengedte, hogy itt éljünk addig míg nem találunk egy új otthont. - válaszolt - Tisztában vagy vele, hogy az uralkodó család és a családom jó kapcsolatot ápolnak évezredek óta. Nincs olyan baj, amiben nem segítenek egymásnak. Nézd a történelmet. Moldavit összes Ura esküt tett a koronának és hűen szolgáltattak katonát, ha háborúra került a sor.
- Régóta nem volt háború Karneol. - tette hozzá Kalcit.
- Nem az a lényeg Kalcit, hogy háború van vagy nem, hanem, hogy a két család szoros viszonyt ápol évezredek óta. Igaz, rangbéli különbség van, de attól még büszkék lehetünk a barátságunkra.
Kalcit egyetértően bólintott. Elgondolkodva figyelte barátját, majd nemsokra rá felállt és az ablakhoz sétált.
- Jut eszembe, szolgáld ki magad. Találsz pár italt a szekrényben. A pohár a hátad mögötti kis asztalon van.
Karneol hátrafordult ennek hallatán, majd elvett egy poharat és a szekrény felé sétált. Kinyitotta és kivette a legerősebbet, majd töltött magának.
- Nem derült ki végül, hogy ki volt a tettes? - kérdezte Kalcit.
- Kalcit, ne legyél ennyire érthetetlen. - förmedt rá Karneol - Most mondtam, hogy apámnak van egy elgondolása a tettesel kapcsolatban, de nem tudja bizonyítani, hogy valóban így történt. - sétált eléje. - Hol jár a fejed, hogy nem figyelsz?
A hugodon, de ezt nem tudhatod. - vágta rá gondolatban Kalcit.
Így válaszolt inkább:
- Jól van, na! - hördült fel Kalcit. - Ne harapd le fejem. Arra gondoltam, hogy a kihallgatás után, már meglett az elkövető. - szabadkozott.
Egy mély lélegzet után megfordult és így szólt:
- Bocsi az előbbiért. Nem gondoltam végig a kérdést. Hiszed vagy sem, de ezt a mai fáradtságra fogom, mert keveset aludtam az éjszaka. Ilyenkor nehezebb gondolkodni is. Sőt, tegnap nagyon sok minden történt, amit meg kell értenem. - magyarázkodott.
- Kalcit! Megértem a fáradtságod okát, de azt nem tudom felfogni, hogy miért akarsz mindent megérteni. Az apádat, az öcsédet, a politikát, az egész kibaszott világot, csak azt nem fogod fel, hogy ez lehetetlen. Nem kell minden dolognak a mélyére látni. Néha az a legjobb, ha nem tudunk a miértekről. Másfelől, ha mindenről tudomásod van, milyen unalmas lenne az élet. Most, van min gondolkodnod. Örülj hát ennek, de ne akard megfejteni az egész Birodalom összes rejtélyét. - tört ki Karneolból a szóáradat, mint mikor a gát átszakad.
- Felejtsd el amit mondtam. - rendezte le ennyivel Kalcit.
Egy kis időre mindkettő tündér csendben maradt, gondolatokba merülve, majd nemsokra rá Karneol megszólalt:
- Miért mi történt tegnap? - kortyolt az italából és a pohár pereméről érdeklődve figyelte Kalcitot. Nem akarta, hogy barátja rosszul érezze magát, azért mert elmondta a véleményét a viselkedéséről, ezért elterélésként rákérdezett a tegnapi napra. Még akkor is, ha a véleménye megmaradt.
- Apám, úgy gondolta, hogy szüksége van még egy tündérre. Mintha nem lenne elég neki. Mindegy. Cirkont megkérte, hogy keressen meg egy Finix Blumen nevű tündérnőt és vitesse a kastélyba. Tegnap meg is hozta a nőt, majd egy cellába vetette. Apánk hamarosan hazaér körútjáról és dönt a sorsáról. - állt meg egy pillanatra a herceg.
Karneol egy szót sem szólt.
- Legalább lenne értelme amiért Finixet idehozta a kastélyba. - utalt az apja döntésére Kalcit - De tudtommal, ha egy tündért elrabolnak, csakis a mágiája miatt lehet. De a nőnek nincsen mágiája.
Karneol egy mindent értek fejbólintással fejezte ki magát.
- Bárhogyan legyen, most a fogoly lent van az egyik cellában. Nem tudom, hogy kapott-e enni és innivalót, de különösebben nem érdekel. - vonta meg a vállát a herceg. - Majd Cirkon gondoskodik róla, nem az én feladatom életben tartani.
Karneol megütközve nézett barátjára, várt pár percig, majd így szólt:
- Ne mondd azt, hogy nem érdekel a nő sorsa. Nem emberről van szó, hanem egy tündérről. Megérteném, ha egy halandóról lenne szó, de Finix nem az. Ezért szüksége van a támogatásunkra, mert biztos vagyok abban, hogy egy véletlen tévedés miatt csücsül a cellában étlen szomjan. - állt fel a székről - Ha igazam van, akkor azon nyomban szólnod kell apádnak. Ő majd helyre teszi Cirkont amiért ártatlan tündért ejtett fogságba. - fejezte be a mondatot.
- Majd Nikkelin szól a fogolyról az apámnak. Én nem teszek semmit az ügy érdekében. Majd elintézik egymás között. - tette hozzá és egy nagyot kortyolt a pohárból Kalcit.
- Lemehetek Finixhez? - kérdezte hirtelen felindulásból Karneol.
Kalcit érdeklődve méregette az álló Karneolt, majd mély levegőt vett, felállt és egyenesen az ajtó felé sétált. Menet közben visszaszólt.
- Valóban kíváncsi vagy Finix Blumen-re? Gyere utánam és a két szemedell láthatod a "mi foglyunkat"! - rajzolt idézőjeleket a levegőbe.
Erre a bejelentésre Karneol elmosolyodott. Talán sikerült jobb belátásra bírni Kalcitot, ha hajlandó elvinni Finixhez.
A kezében lévő pohárra nézett, hamar döntésre jutott. Felhajtotta az alkoholt, majd lecsapta az asztalra. Odasétált a kilincset fogó Kalcithoz, megveregette barátja vállát és kilépett a szobából. Kalcit szemforgatások kíséretében követte a folyosóra, majd, egy karlendítéssel bezárta a szobája ajtaját.
ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ
Éppen ébredtem mikor hangokra lettem figyelmes kintről. Kótyagos fejjel tornáztam fel magam ülő helyzetbe és álmos képpel néztem a vasrács felé. A fény megvilágította alakjukat, így jól megnézhettem a látogatóimat.
Két tündér a rács elé lépett és meredten bámultak.
Tyűha...
Az egyiket felismertem. Ő volt Kalcit Aventurin a Fekete erdő korona hercege. Mint tegnap, most is hosszú kék nadrágot viselt. A szürke pólóját lecserélte, egy feketére és fölé egy bőrdzsekit húzott. A nyakában ott lógott a kék medál. Hegyes füleit nem takarta el a sötétbarna haja, csupán a szeme alatti karikák igazolták a fáradtságát. Ennek ellenére ugyanúgy vonzó volt, mint tegnap az erkélyen.
Mögötte egy férfitündér állt, akit még nem láttam. Első ránézésre ijesztőnek tűnt, rövid fekete göndör hajával és halvány narancssárga szemével, de ahogy szemem megszokta az összhatást már nem volt feltűnő a furcsasága. Az illető szép, hegyes fülekkel rendelkezett. Neki is ezüstös szárnya van. Szürke pólót és fekete nadrágot viselt, de nem vett fel semmi ékszert mint Kalcit.
Felálltam.
- Kik vagytok? - kérdeztem kiszáradt szájjal, bár a kérdés is kimerítő volt.
Kalcit Aventurin szólalt meg a jól ismert magabiztos hangnemében.
- Rosszul fogalmaztad meg a kérdést Finix. - közölte - Engem már ismersz. Ő pedig, aki mellettem áll a nemes származású Karneol Moldavit. A barátom.
- Igen! Téged ismerlek - vágtam közbe - De a barátodat nem. Mondjátok, azért jöttetek, hogy kiszabadítsatok? - reménykedtem.
- Nem, nem azért jöttünk! - jelentette ki Kalcit. - Karneol kiváncsi volt rád, ezért úgy döntöttünk meglátogatunk téged, az új otthonodban. - csempészett egy kis gúnyt a mondandója végére.
De utállak. - morogtam magamban és nyeltem egyet, de összerándultam mikor éreztem, hogy a torkom mennyire kivan száradva.
Karneol észrevette a mozdulatot és összevonta a szemöldökét. Egy ideig mustrált, majd elkerekedett szemekkel fordult Kalcit felé.
- Mikor kapott utoljára vizet? - kérdezte vészjóslóan.
Kalcit megvonta a vállát és nemtörődöm módon válaszolt:
- Az Angyalok tudják, mikor ivott utoljára. Talán tegnap, mielőtt Cirkon a kastélyba hozta. - állt meg egy pillanatra, de látva Karneol neheztelő pillantását, mentegetőzve folytatta: - Ne engem hibáztass, ha idő előtt elpatkol a nő. Nem én tehetek arról, hogy az öcsém ilyen balfék.
Karneol rosszallóan nézte Kalcitot egy ideig, majd kis idő múlva felém fordult.
- Sajnálom amit veled tettek. - intézte felém a szavait - Nem érdemled meg a mostoha körülményeket, bármit is tettél a múltban. Bocsáss meg, hogy nem tudlak elengedni, de a szomjúságod enyhíteni tudom.
Azzal megjelent mellettem egy üveg víz és egy tál leves.
Hálásan nyúltam a vízért. Mindeközben mosolyogva néztem az idegen szemébe, aki megmentett a szomjanhalástól.
Kalcit zsörtölődve figyelte a jelenetet. Nem akarta, hogy a barátja belefolyjon egy fogoly életébe, de végtére is megértette a helyzet fontosságát.
Karneol így folytatta:
- A király hamarosan hazatér a Birbor Birodalomból, akkor majd szabad lehetsz.
- Tévedésből vagyok itt. Nem tettem semmi rosszat. - szólaltam meg, mint a villám. Gyorsan hadarva beszéltem, mint aki egy betanult szöveget mond - A baj az, hogy nem hisz nekem senki - itt megálltam egy pillanatra és a koronahercegre pillantottam a szemem sarkából - Még ő sem - mutattam rá.
Kalcit bosszúsan így szólt:
- Egy fogoly vagy a palotában, semmit több. Apám nem kérte volna az elfogatásodat, ha nem lenne nyomós oka rá. Inkább neki hiszek, mint egy semmirekellő nőnek.
- Ez nem így van! - vágtam közbe.
- Én azt mondom, amit látok! - mondta Kalcit - Szerinted mégis miért kerültél ide? Hogy babusgassunk, vagy netán kínozzunk? Nem gondoltál bele abba, hogy csak egyetlen ok miatt rostokolsz a cellában? Igen. Csakis a képességed miatt raboltak el Finix Blumen.
- Nincsen semmilyen képességem! - szóltam csendesen - És valószínű nem is lesz. - tettem hozzá szomorúan.
- Lesz, csak nem most. Nem véletlenül akart a király magad mellé. Amint felbukkan az erőd, felhasznál. Nem leszel több, mint egy eszköz, amivel elérheti a célját. - mondta el a kegyetlen igazságot. Az ő igazságát, de én ezzel nem akartam megbékélni.
- Ha nem lesz erőm...
- Ha nem bukkan fel az erőd hamarosan, akkor szimplán maga mellett tart addig, még nem jelenik meg.
- Engem ugyan nem fog kihasználni. - morogtam.
Kalcit nem foglalkozott velem folytatta tovább.
- Annyira egyszerű a képlet Finix. Nem tudom, hogy nem jöttél rá eddig. Van varázserőd? Akkor fontos vagy. Nincsen? Akkor semmit nem érsz. Így működik a Birodalom amiben élünk. Azok a tündérek akik rendelkeznek mágikus erővel, sokkal értékesebbek, mint akiknek nincs. A varázserővel bíró lények uralkodnak, azok felett akiknek nincsen. Ha pedig felüti a fejét egy jó képességekkel bíró tündér, rárepülnek és felhasználják önös érdekekre. Sokan észre sem veszik, hogy bábuk egy sakktáblán. Csak később döbbenek rá, de addigra már késő.
Nem akartam tovább hallgatni Kalcitot, de elmenekülni sem tudtam előle. Ezért próbáltam témát váltani.
- Neked mi a varázserőd? - néztem Karneolra.
- Van de ezt nem köti az orrodra. - vágott közbe Kalcit. - Minden nemes tündérnek van varázsereje, nem véletlenül.
- Befognád végre kerek 5 percre. - förmedtem rá dühösen, majd az idegenre néztem - Lehet valaki szimpla tündérből nemes? - kérdeztem még mindig Karneolnak szegzve a kérdést.
- Nem tudom. Erre eddig nem volt példa. Vagy annak születsz, vagy nem. Ha fiatalon nem jelenik meg valakinek a képpesége, akkor nagyon kicsi az esély rá, hogy később bekövetkezik. - válaszolta. - Piszkosul szerencsésnek kell lenned, hogy nemes legyél. - tette hozzá.
- Akkor én elbuktam. - sóhajtottam - Ha eddig nem jelent meg a mágiám, mit reménykedem? Semmi értelme az egésznek.
- A szüleid arisztokraták voltak? - kérdezte Karneol a semmiből.
Puszta kiváncsiság lapult meg a kérdés mögött, így bátran válaszoltam. Nem szégyelltem a szüleim hovatartozását.
- Nem.
Kalcit bosszúsan felmordult és a barátja felé nézett. Tekintetével azt üzenete, "ezt miért kellett megkérdezned? Tessék, most egy hosszú monológot hallgathatunk meg az életéről. Annyi időnk nincs."
- Már nem emlékszem. Olyan régen történt amikor csak 3 voltunk. Apa, anya és én. Mint egy boldog család. Aztán jött az a fura éjszaka, amikor ők eltűntek, én meg egyedül maradtam. Nem emlékszem mi történt, csak annyira, hogy este mesét olvastak nekem, majd jó éjt puszit kaptam, végül pedig elaludtam. Nagyon szép álmom lehetett, mert békésen aludtam végig az éjszakát. Nem ébredtem fel semmi zajra és pont ez okozta a szüleim vesztét. Mire reggel magamhoz tértem, sehol nem voltak. Kerestem őket a házban, de szőrén szálán eltűntek. Lehet sokkot kaptam. Kétségbeesetten kiabáltam a nevüket, de nem jöttek.
Karneol együttérzően lépett még közelebb és a kezét a vas köré szorította. Ezzel akarta kifejezni, hogy együtt érez velem és megérti a fájdalmam.
- Mi történt ezután? - kérdezte kedvesen.
Eközben Kalcit olyan szemfogásokat vitt véghez a háttérben, amit egy zsonglőr is megirigyelt volna. Legszívesebben ott hagyott volna engem és Karneolt, de nem volt szíve megenni. Így kénytelen volt végighallgatni.
- Sírva szólongattam a szüleimet, de csak nem akaratak jönni. Feladtam a keresését és befeküdtem az ágyukba. A fejemre húztam a paplant és fohászodtam az angyaloknak, hogy keressék meg nekem anyát és apát.
- Hány éves voltál? - kérdezte Karneol
- 7 éves. Közel a 8. születésnapomhoz.
A cellát néma csend járta át. Senki nem szólt, egy szót sem, még Jáde is csendben maradt. Kalcit elfogadta amit mondtam, de nem akart belefolyni úgy, mint a barátja. Ugyanis Karnolt, láthatólag megérintette a történet, mert látszott, hogy elfátyolosodott a szeme.
- Indulunk! - fordult meg Kalcit, hangja nem tűrt ellentmondást.
Láttam, hogy a szemközti cellában Jáde közelebb merészkedik. Mint egy támadásra kész párduc.
Ennek nem lesz jó vége. Valamire készül. Eddig csendben volt, de most úgy lopakodik elő a sötétből, mint egy alamuszi macska.
Karneol megérezte az aggódásomat és ezüst színű szárnya megremegett amikor elért hozzá a barátja parancsoló hangeneme. Leengedte a kezét és egy gyors pillantást vetett rám, majd tekintete Kalcitra tévedt, aki ott állt a folyosón.
Karneol visszanézett és gondolatban teletöltötte vízzel a poharamat. Pár másodperc múlva az elméletben elvégzett munka, létrejött a gyakorlatban és most már mellettem egy vízzel teli pohár volt.
Jócselekedete miatt rámosolyogtam, amit ő viszonzott. Egy ideig így maradtunk, majd elindult Kalcit felé. Ám, menet közben megtorpant és akkor vette észre Jádét a barátja mögötti cellában támadásra készen. Nem volt ideje figyelmeztetésre, olyan gyorsan történt minden.
Jáde a mágiája segítségével magához rántotta a koronaherceget. Kalcit feje nagyot csattant a vasrácson és máris Jáde alkarja ölelte körül a nyakát, elzárva a levegő útját. Kalcit prüszkölve próbálta eltolni magától a szorító kart, de nem sikerült neki. Jáde a rabság ellenére is túl erős volt és úgy szorította a rácshoz a herceget, mintha az élete múlna rajta. Vörös mágiája körbeölelte kettőjüket, ezzel távol tartva Karneolt, aki megdöbbenve nézett a barátjára. Neki kellett volna figyelmeztetnie a herceget a veszélyre, hiszen ő volt közelebb. Viszont annyira lekötte az érdeklődése, hogy nem nézett szét tüzetesebben a börtönszinten, ahogy azt kellett volna. Őrök nem voltak sehol, így senki nem tudott segíteni Kalcitnak, csak Karneol.
De mire lépett volna, Kalcit megelőzte. Kirántotta az övéből a tört és teljes erejéből Jáde szemébe szúrta a kést. Jáde felüvöltött és Kalcit fuldokolva esett térdre. A herceg kapkodva szedte a levegőt és kúszva próbált távolodni a cellától.
Karneol rögtön a barátja mellett termett. Kezét a hátára tette. Előhívta mágiáját és a herceg felé irányította, gyógyítás céljából. A meleg fény beterítette Kalcit nyakát és megszüntette a nyomást amit a fogoly karja okozott.
A tündérférfi megtörve ült a hideg, mocskos földön és kezét a szemére szorította. Csupán az alakját tudtam kivenni, de a baleset súlyosságát a sötétség miatt nem tudtam megállapítani. Azt viszont érzékeltem, hogy Jáde sokkos állapotban volt. Hangos lélegzetvételei és fájdalommal teli nyögése, azt bizonyította, hogy nagyon nincs jól.
Kalcit megragadta a barátja karját és nyögve talpra állt. Méz színű szemében csak úgy örvénylett a mágia.
Jaj annak, akire így néz.
A börtönszinten minden fogoly lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy a herceg odalép Jáde cellája elé.
- Ezért büntetést érdemelsz. - mondta Kalcit, síri hangon - Készülj életed legpokolibb időszakára, unokatesóm.
Jáde olyan tekintettel meredt Kalcitra, mint az ember aki az ellenségét legszívesebben máglyán látna. Vörös mágiája csak fodrozódott körülötte, fényt szívárogtatva a sötétségbe. Végre láttam azt is mikor Jáde szárnya idegesen megfeszült a kijelentés hallatán. A kezét lassan leeresztette.
- Inkább a halál, mint te, Kalcit Aventurin. - mondta vészjóslón, hangjában mérhetetlen dühvel. - Előbb meghalok, mintsem elviseljem a kínzást. - zihálta.
Kalcit orrcimpája megremegett. Ezüst színű szárnyát kifeszítette. A szemében még több mágia örvénylett, ami már világított a sok varázslattól.
Mindjárt felrobban annyira mérges Jádéra.
Ennek nagyon rossz vége lesz, ha ők ketten összevesznek, itt kő kövön nem marad.
A cellámban egy molylepke repdesett. Az állat leszállt a fejem felett a nedves falra és mozdulatlanná merevedett. Még ő is érezte a levegőben a vihar előtti csendet.
- Búcsúzz el a szárnyadtól tesó. - mondta Kalcit - Az lesz az első amitől megfosztalak.
Jáde olyan dühbe gurult, hogy felkapta a tőrt maga mellől és Kalcit felé hajította. Nem sokon múlt, hogy a herceget a saját tőrje szúrja le. Ha nem tündér lenne, most biztos a földön végezné holtan. De a Fekete erdő koronaherceg nem volt halandó.
Olyan gyorsan fordult el a kés elől, hogy csak egy elmosódott alakot láttak a foglyok.
Ijedten buktam le a tőr elől, ami egyenesen a fejem felett pihenő molylepke testébe fúródott. Pár perc elteltével leengedtem a kezem a szemem elöl és elborzadva láttam, hogy az állat két darabban végezte.
Karneol, Kalcit és Jáde egyszerre nézték a kést, ami beleállt a falba. Jó nagy erő kell ahhoz, hogy a kés sziklaszilárdan bele fúródjon a kőbe. Még ha düh is vezérelte az elkövetőt, a célzás pontosnak bizonyult.
Nyeltem egyet és odaléptem, majd kihúztam a tőrt a falból. A molylepke egyik fele elkenődött a nedves falon, a másik testrész (a szárnyal együtt) leesett a földre. A biztonság kedvéért rátapostam, majd a tündérek felé fordultam.
- Add ide. - kért meg Karneol és kezét kinyújtotta felém.
Odaadtam neki, majd vissza sétáltam a helyemre. Meg sem fordult a fejemben, hogy megtartsam.
A herceg hangos léptekkel megindult a kijárat felé, hátra sem nézve. Karneol még vetett egy utolsó pillantást Jádéra, majd rám, végül otthagyott minket és sietős léptekkel a barátja után szaladt.
➴➵➶✽➷➵➹
Sziasztok!
Ez a rész kicsit hosszúra sikeredett, de majd a következő rövidebb lesz. Reméljük élveztétek, a következő részig pedig jó pihenést kívánunk. 😇
Üdv: P és D.
