Reményteli helyzet
Két nap telt el Finix börtönbe zárása után, mikor a király csalódottan viszatért a kastélyba.
A Borostyán Birodalomban tett látogatása nem hozta meg a várt hatást, ugyanis a fejedelem nem akart kompromisszumot kötni akitől audienciát kért. Wardit évek óta próbálkozott az egyezség létrehozásával, de egyik király sem volt hajlandó meghallgatni és mikor látta, hogy a Borostyán szövetségre lép a Fehér erdővel, betelt nála a pohár.
Már nem nyugalommal és reménykedve lépett be, hanem erőszakkal próbált betörni a messze eső királyok várába, hogy beszéljen velük és megszilárdítsa a népe biztonságát, mind politikai mind gazdasági célzattal. De nem csak ez volt az egyetlen terve. Az is, hogy a közelgő háborúban szeretett volna a nyertes oldalon állni, még akkor is, ha ez sok katona életét veszélybe sodorná.
Minél több tartománnyal vannak szövetségben annál nagyobb az esélye annak, hogy a győztes oldalon állnak, ezért elutazott és megpróbálta észérvekkel megoldani a helyzetet, mert a Fekete erdő mindig kívülállóként létezett a térképen, na meg a Birodalmak között és ebből az ördögi körből nagyon nehezen tudnak kilépni. Ahogyan az apja és annak ősei sem tudták meglépni a lehetetlent, úgy Wardit Aventurinak is meggyűlt a maga baja.
Most sem sikerült.
A király agyában csak úgy forogtak a fogaskerekek, hogy mi legyen ezután, hagyja az egészet a csudába, vagy próbálkozzon máshol, mikor a hívatott tündére belépett a trónterembe.
Nikkelint bűntudat fogta el amiatt amit megtudott és amit meg kellett osztania. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy ez eddig sosem fordult elő pályafutása alatt.
A Fekete erdő kéme volt, nagyon hosszú ideje. Még sosem történt vele olyan, hogy nem akarta elmondani a királynak amit hallott és látott, viszont sokszor azon kapta magát, hogy nem szívesen végzi a munkáját. Hiányzott belőle az igazi munkamorál, mint katona társiból és ahogy az évek teltek, úgy vált egyre szürkébbé, színtelenebbé.
Ha őszinte akart lenni magával, azt mondaná nem éri meg a ferdítés, ha a tündér fia egyszer kém és színt kell vallania megbízója előtt. Legyen az pozitív, vagy negatív hangvételű. Neki az a dolga, hogy továbbadja az információt, nem pedig lovagoljon rajta, míg az őrületbe nem kergeti magát.
De most pontosan ez történt. Belekerült egy ördögi körforgásba, amit úgy hívtak gondolkodás.
Az őszinteség a kém egyik legfontosabb ismerve. - tanította a mestere, de ez most nem segített rajta úgy ahogy szerette volna. A gondolat kellemetlen szájízt hagyott maga után.
Amit megtudott információ, átverésre hajazott, mert akitől kapta nem biztos forrásból származott. Ő mindig azon volt, hogy ezt elkerülje valamilyen úton módon és most felmerült benne a kétség, hogy akitől kapta, félre akarja vezetni őt, rajta keresztül pedig a királyt.
Ez a lehetőség nagyon nem tetszett neki.
Nikkelin mindig is elítélte azokat a tündéreket, akik átvertek másokat, vagy megalázták, csak azért, hogy kiszedjék belőlük amit megakarnak tudni. Azzal viszont tisztában volt, hogy az embernek sokszor nincs választási lehetősége, míg a tündéreknek, mindig volt.
Hogy máshol éltek-e a döntés szabadságával, azt nem tudta.
Bárhogyan is, a trónterem felé menet, szászor megfordult a fejében, hogy elhallgatja a király előtt amit hallott és inkább más fontosabb dolgokra tereli a hangsúlyt, de ez túl átlátszónak bizonyult. Ide komplexebb terv kell, de ahhoz meg több idő ami neki nincs.
A király ameddig nem kérdez, addig nem kell félnie. Hazudni nem tud, de hallgatni igen. Ha ügyesen keveri a kártyáit szerencsével járhat. Amikor megjelent az ötlet a fejében, rögtön árulásnak titulálta. Egy olyan lehetőségnek, amit maga a démont juttatta az eszébe, hogy tévútra csalja, ezzel elérve, hogy elveszítse a jól fizető állását.
Jobb lesz, ha homályosan fogalmazok, ha arra kerül a sor. - határozta el magában.
Nem volt könnyű dolga, de hát a kémeknek mindig nehéz a munkájuk. Pont ezért.
Mikor belépett, a Fekete erdő királyával találta szemközt magát, aki előtte állt, némán és kimérten. Mögötte az ajtó egy hangos csattanással becsapódott, levegőt az éjszaka hűvössége járta át, megborzolva Nikkelin kedélyállapotát.
Wardit az emelvény előtt állt, mögötte ott pöffeszkedett a sokak által rettegett Fekete erdő trónja, amit a legsötétebb fák ágaiból faragtak és boszorkányok vérével itatták át. Aki a trónra felül védve van, semmilyen külső támadás nem érheti. Felerősíti a használója mágiáját és hatással van az elméjére, ami egy idő után károsíthatja az agysejteket. A történelemben nem egy olyan eset történt amikor az uralkodó megőrült a trón mellékhatása miatt.
Ezért nem tanácsolják az uralkodóknak, hogy sokáig a trónon üljenek.
Nikkelin körbenézett a teremben és gondolatban megállapította, hogy ha a király felül a méltó helyére az egész olyan, mintha ő egy holló lenne, aki fentről kémleli birodalmát. Lehet ezért építették magasabbra.
Wardit semmi jelét nem mutatta, hogy észrevette volna Nikkelint. Egyenesen állt, háttal az ajtónak és meredten bámulta a trónt, amihez egy sor lépcső vezetett. Ezüst színű szárnyát összébb húzta és lehorgasztotta a földre. Fénye világított a félhomályban, a hegye éppen csak érintette a padlót.
Nikkelin nyelt egyet.
- Hivatott királyom! - mondta az erős, északkeleti tündérek jellegzetes akcentusával.
A király megfordult és zöld színű szemét a tündérre szegezte. Hirtelen egy hatalmas tündérgömb emelkedett a levegőbe, világosságot hozva a teremre. Ahogy eltűnt a félhomály a király szárnya úgy halványodott, míg végül elapadt a fénye.
A fején egy vaskorona volt, amin minden egyes mozdulatra megcsillant a tündérgömb fénye. Zöld szeme szinte világított a félhomályban és a haja pont olyan volt, mint Cirkon-é, annyi különbséggel, hogy a királynak volt szakálla.
Öltözéke egyszerűnek és kényelmesnek tűnt. Ruházata fekete volt, mint
a kastélyban szinte mindenkinek. Voltak kivételek, de az ritkán fordult elő.
Nikkelin méltóságteljesen meghajolt Wardit előtt. Szárnyát - úgy, mint a király - összecsukta és leeresztette, vigyázva ne súrolja a padlót.
- Fontos hírekkel érkeztem! - állt elő.
A trón felett felfüggesztettek egy óriási kalitkát. Fénye csodálatos arany színbe vonta maga körül a teret és, ha éjszaka volt fényforrásként szolgált az arra tévedőknek, nappal pedig csodálattal adóztak előtte. Nem egy szolgáló kukucskált be az ajtón, hogy egy pillantást vessen a misztikus lényre. De nem is a kalita volt a megnyerő a szemnek, hanem a csodálatos Főnix aki benne csücsült.
Gomb szemeivel mindenkit megnézett magának és érdeklődve méregetett minden újdonságot ami a szeme elé került. Hosszú rézvörös farktollát méltóságteljesen felemelte, tűzpiros szárnyait testéhez szorította. A farktollak vége hasonlított az éjszakai égboltra.
- Csak azt mondd el, ami az új nővel kapcsolatos! - rendelkezett a király - A politikával később foglalkozok.
Nikkelin elnyomott magában egy sóhajt és képzeletben homlokráncolva állt a helyzet előtt. Mégpedig azért, mert pont a fogollyal kapcsolatos információt szerette volna elhallgatni a király elöl.
Kellemetlen. - gondolta magában. - pont ettől féltem.
- Nos... - kezdett bele elég sután, ami nem volt rá jellemző - Amália nevezetű fogjunk tegnap éjjel meghalt a cellájában. Az őrök tanácstalanul állnak a helyzet előtt, mert az embernek minden nap volt szolgáltatva étel és víz. Az egyik tündér állítása szerint, valaki mérget csempészhetett az ételébe, vagy italába ami okozta a halálát. Sajnos többet nem tudtak meg az őrök, de a holttest természetesen elégetésre kerül holnap hajnalban. - fejezte be a mondatot Nikkelin. Soha nem érezte magát ennyire hülyének, mint most. - Jah és a boncmesterek szerint terhes volt.
- Persze, hogyne. - vakkantotta a király és komoran nézett a kémre. Érezhető volt, hogy az idegein táncolnak. Már csak egy hátraszaltó kell, hogy a vihar ki robbanjon.
- Én a Finix Blumen nevezetű tündérre vagyok kíváncsi, nem pedig Amáliára. - mondta.
Nikkelin elvörösödött szégyenében. Egy újabb megnyilvánulás, amit eddig nem produkált. Úgy látszik kénytelen lesz elmondani az igazságot.
- Finix hétfő éjszaka megérkezett egy gömbben a kastélyba. A tündérnőnek nincs mágiája, de hamarosan megjelenik, ezt alátámasztották. Ahol eddig élt ismeretlen okok miatt felrobbant és a földdel egyenlővé vált. Senki nem élte túl a robbanást, csak ő. A szerencséjét annak köszönhette, hogy éppen a lakókörnyezet határán volt, így nem halt meg, csak enyhe sérülést szenvedett.
- Életlélek? - kérdezte a király - Igaz a hír?
Az ilyen személyek olyan ritkák, mint a fehér holló.
Nikkelin nyelt egy nagyot.
- Igen. - mondta - A fiad, Kalcit Aventurin bizton állítja.
- Helyes. - helyeselt a király. - Hol van most? - tért a tárgyra.
Nikkelin képzeletben elhúzta a száját. Megköszörülte a torkát.
- Hosszú tanácskozás után úgy alakult, - ködösített - Hogy levitték az egyik cellába és azóta bent tartják. - bökte ki nagy nehezen az igazságot.
A királynak egyetlen arcizma sem rezdült, csupán a szemei kerekedtek ki, mint két hatalmas üveggolyó. Egy ideig némán meredt a kémre, majd egyik percről a másikra átváltott dühös tündérré.
- Ki volt az az elvetemült, aki azt tanácsolta, hogy vigyék le Finixet a cellába? Hah? - meredt "Vörösen izzó szemekkel" Nikkelinre. - Ne ködösíts, egyenesen mondd meg a választ, vagy kipenderítelek az ajtón és repülhetsz amerre látsz. - fenyítette meg a kémet és a levegőt átjárta a fenyegetés arctalan szúrós szaga. Egy halandó összerezzent volna, ha megérzi a meztelen bőrén a varázslatot, de a kémre semmilyen hatással nem volt.
Sokáig csendben volt, mert nem volt bátorsága megszólalni.
- Ki vele! - mennydörögte a király és megjelent a mágiája fekete örvényként körülötte, harcra készen.
Nikkelin nagyot nyelt, nem mozdult. Nem akarta kimutatni mennyire megijedt a rá irányuló haragtól, sajnos ismerte Cirkon esetét.
Inkább gyorsan válaszolt:
- Cirkon volt. - mondta el azt, amit titkolni akart - Ő vitte le a nőt a cellába.
ꔛꔛ𖤓ꔛꔛ
Még sosem éreztem magam ennyire rosszul, mint most. Itt raboskodtam a cellában és nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy most fogok megőrülni.
Az elmúlt pár napban azt csináltam, hogy újra és újra végig sétáltam a szűk térben, a kezemmel tapogattam a nyálkás falakat lyukakat, vájatokat keresve de nem találtam semmit. Én naiv azt hittem majd megjelenik a jóságos tündér keresztanya és kiszabadít, de rá kellett jönnöm illúzióba ringatom magam.
Vagy ültem a szalmán és hallgattam a rabok siratóénekét, vagy beszélgettem az új barátnőmmel akit megismertem. Valamikor jobban örültem a diskurzusnak, mert addig elterelte a figyelmemet a helyzetről, de sokszor épp az ellenkezőjére vágytam.
Hasogatott a fejem, a hasam üresen korgott és minduntalan eszembe jutott az a kép ahogy Cirkon rámmered a rács túloldaláról, olyan arckifejezésel, mintha egy a Fekete erdőből odapottyant férget látna.
Megfogadtam, ha kiszabadulok első dolgom lesz megkeresni Cirkont és kérdőre vonni a tette miatt. Hogy képzeli, hogy ártatlan nőket zár börtönbe?
Mikor először megláttam az a benyomásom támadt, hogy az ördöggel van dolgom. Veszélyes és alamuszi lénnyel, aki csak a rosszat akarja mindenkinek.
Lehet, hogy mással is így viselkedik, csak nem tudok róla, akkor viszont megváltás lesz a képébe vágni a sérelmeket.
De nem csak ez dühített fel. Ott volt ennek a seggfejnek a bátyja is aki képes lett volna úgy elsétálni a rácsom előtt, hogy nem ad vizet, még szerencse, hogy ott volt Karneol és neki volt annyi sütnivalója, hogy megkínált.
Nagyon reméltem, hogy nem látom őket többet, mert gyomorforgatóan undorodtam mindkettőjüktől.
Óvatosan megmozdultam a szalma között, amikor a zsibbadt jobb lábamat megpróbáltam kinyújtani és halkan felnyögtem a szűk helyen. Ezernyi hangya futkosott a bőröm alatt és az érzés jó sokára múlt el. Felsóhajtottam és megdörzsöltem a homlokom, amikor hirtelen megzavart egy vörös fényforrás, ami a szemből jövő cellából jött.
De még mindig jobb helyzetben voltam, mint Jáde, aki nagyon szenvedett. Amióta kiszúrták a szemét az állapota válságos lett. Nem is tudom, hogyan bírja a fájdalmat. Nehezen, az biztos, mert egy órában vagy százszor felnyögött és jajgatott amikor mocorgott.
Ahhj! Sosem lesz vége ennek a kínszenvedésének. - morogtam magamban.
Mikor Kalcit és Karneol elment, megkérdeztem tőle, miért támadt rá a hercegre. Azt mondta, hogy viszonzott egy nagyon régi szívességet és a koronaherceg pontosan tudja mit miért kapott. Nem hiszem, hogy tudja, miért akarja megfojtani az unokatestvére egy cellában, de hát nem akartam Jáde kedvét szegni. Így is ki volt idegileg amiért kiszúrták a szemét. Lehet, hogy a tündér mágiája gyorsan gyógyítja, de a szeme világát nem tudja visszahozni. Itt a börtönben biztos nem. Ha kint lenne, talán lenne esély a teljes felépülésre.
- Ne aggódj érte. - szólalt meg a mellettem lévő cellából a nő, mintha megérezte volna mire gondolok - Túl fogja tenni magát rajta és visszakapjuk a régi Jádét.
Nem hittem, hogy ez valaha is megtörténik. A sokk néha tud megrázó lenni.
- Alja! - szóltam újra - Nem hiszem, hogy ez befog következni.
- De higgy benne. - bizonygatta a nő és lefeküdt a szalmára.
- Túl optimista vagy. - jegyeztem meg, éllel a hangomban.
Nemrégiben ismertem meg Alját, ő volt az én titokzatos barátnőm aki a cellatársam is egyben. Tündér létére, optimista szemléletmóddal rendelkezett annak ellenére, hogy egy éve a börtön vendégszeretetét élvezte. Az idő múlása rajta is meglátszott. Beesett arca és sovány testalkata ezt alátámasztotta. Nagyon vékony volt. Még Jádé-nál is vékonyabb. Felhívtam rá a figyelmet, ha még tovább fog fogyni, a végén elfújja a szél és nem lesz ereje megszökni. Alja erre azt mondta, hogy őt nem érdekli, ha sovány és vékony, csak a parancsnoknak tetszen a többi nem számít.
Egyébként a tündérnő a Fehér erdőből származik és csak azért fogták el, mert rosszkor volt rossz helyen. Éppen egy mulatságon vett részt, mikor a semmiből a Fekete erdő katonái törtek rájuk és felforgattak mindent és mindenkit maguk körül. Alját - állítása szerint - maga a sátán kötözte meg és hozta magával ebbe a pöcegödörbe, hogy élete végéig itt sínlődjön a múltban elkövetett hibái miatt. Nem tudom, milyen bűnt követett el, amiért szenvednie kell, de egy év bezártságot senki nem érdemel meg.
A nőnek fakó szőke haja volt és ibolyakék szeme. A szárnya hófehér volt, amin elámultam amikor megláttam a félhomályban. Érdekes módon a fülbevalóját - amit anno az elrablása estéjén viselt - az őrök rajtahagyták. Fehérarany középhosszú láncára megannyi drága gyöngy volt felfűzve, ami minden mozdulat során szikrát vetett a fényben.
Márha világítottak a lámpák a börtönben.
Az ékszer kiemelte a tündér hegyes fülét és még ennyi idő után is úgy csillogott, mint újkorában. Látszott, hogy minőségi darab. Alja szentül meg volt róla győződve, hogy azért nem fosztották meg tőle, mert még az őröknek is tetszett a csecsebecse.
- Alja. - szólítottam meg kis idő múlva a mozdulatlan tündért. - Mit meséltél tegnap? Nem figyeltem.
Beszélgetni akartam vele, mert túl nyomasztó volt csendben ülni a sötétben.
- Jah igen. Helidor. - mondta a nő, csilingelő hangon - Nagyon fess és csodálatos a fiatalember és parancsnok egyben. Szívesen megismerném közelebbről is. Ha lejön ide a börtönbe ráveszem, hogy vigyen fel magához.
Már majdnem elfelejtettem, hogy Alja reménytelenül szerelmes a parancsnokba és az angyal a tudója, hogy az érzés kölcsönös-e vagy sem. Bármikor képes róla beszélni, szerintem még vallatás közben is.
- Hát nincs igazam Finix? - kérdezte tőlem.
- Nemtudom. - húztam el a szám - Nem tudok véleményt mondani egy személyről, ha nem is ismerem.
- Igazad van. De higgy nekem....
Alja mondatát Jáde köhögése szakította félbe. Egy vörös fénycsóva lövellt ki a cella rácsai között és a folyosó kövezetén landolt. A férfi nagyon rossz állapotban volt.
Ezt követte egy mágia hullám, ami a képembe vágta a fájdalom megannyi árnyalatát.
- Jádénak miért nem fojtották el a mágiáját? Neked meg miért?
- Azért mert, Jáde Kalcit és Cirkon unokatestvére. Arcul köpés lenne, ha a családtagok egymás mágiáját folytanák el. Bármennyire vágyik rá Kalcit, az apja megtiltotta, hogy bármi olyat tegyen a közeli rokonával, ami egyenlő a megfosztással.
- Jó, de pár nappal ezelőtt Kalcit azzal fenyegette meg, hogy levágja a szárnyát. Az nem mond ellent a király szavának?
- Az csak félelemkeltés volt a részéről. - magyarázta - Jádét legrosszabb esetben is csak megkorbácsolják. - nézett Alja a szemközti cellára - Nem vághatja le a szárnyát, mert azzal kitörne a családon belüli harc. Az pedig súlyos következményeket von maga után. - fejezte be.
- Ha kitörne a perpatvar, akkor nem lennének szabályok, mert elszabadulnának az indulatok. Mindenki azt tehet amit akar és senkit nem vonnának felelősségre a tette miatt. Akár Kalcit megölhetné Jádét és ezért nem kapna büntetést. Igazam van? - kérdeztem.
- Lényegében. - mondta Alja, majd sóhajtott egyet - Nem tudom mi volt Jáde célja, de pofára esett. Saját maga alatt vágta a fát és a végén lezuhant.
- Ez nem igaz. - szólalt meg Jáde rekedtes hangon nagyon halkan. - A célomat elértem, mikor rátámadtam.
- Nem értem. - mondtam - Mi értelme volt nekiesni az unokatestvérednek? - kérdeztem újra, mert nem akartam elhinni mit miért tett.
- Kalcit végre visszakapta ami járt neki és leszállt arról a magas lóról amin ült. Nem mondom, hogy jól cselekedtem, de a cél szentesíti az eszközt. Azt akartam, hogy térjen észhez és jusson eszébe, hol helyezkedik el a ranglétrán. - búgta, mint egy komor hangszer az első akkordoknál.
Nyeltem egyet, még mindig ki volt száradva a torkom.
- Akkor... - akartam mondani, de hangokra lettem figyelmes a lépcsőn túl.
Az új látogatóm több fénygömböt gyújtott meg, aminek nagyon örültem, mert végre rendesen láttam.
Ahogy körülnéztem a cellában észrevettem egy kupac ruhát az egyik sarokban, alatta egy ütött kopott piros szőnyeggel. A kosz befedte az anyag színét, de biztos voltam benne, hogy újkorában szebb volt és világosabb.
A másik sarokban egy mosdótálat találtam, üresen, fejjel lefelé fordítva a földön. A cella padlója mocskos volt az évek alatt felhalmozódott kosztól.
Nehézkesen felálltam és fáradt szemekkel néztem a rács irányába. Amikor megláttam ki van velem szemben megijedtem és akaratlanul hátrébb léptem egy lépést.
A pulzusom az egekbe szökött és az adrenalin átjárta az egész testemet.
A Fekete erdő királya állhatott előttem, abból gondoltam, hogy a fején ott pihent egy hatalmas korona.
- Te vagy Finix Blumen? - kérdezte kimérten, csak nekem címezve a szavakat.
Kihúztam magam, amikor átjárt a mágiája. Cirogatta a szárnyamat és arra kényszerített, hogy az igazat mondjam.
Amennyire tőlem tellett felemeltem a szárnyamat, hogy nagyobbnak tűnjek a szemében. A hegyes füleimet is megmozgattam, hogy rá tereljem a figyelmét, amolyan biztosítékként, na meg, hogy megnyugtassam magam.
A király látta a mozdulatot. Ráhelyezte a kezét a zárra és az ajtó nagy kattanással feltárult.
Seperc alatt jutottam a fogságból a reményteli szabadság felé. El sem akartam hinni, hogy teljesül a kívánságom és pont a király lesz a megmentőm, aki elméletileg kiadta az elfogásomra a parancsot. Vagy a másik lehetőség az, hogy Cirkon hazudik.
- Finixnek hívnak. - mutatkoztam be és meghajoltam amikor belépett a cellába, majd folytattam - Cirkon tévedésből foghatott el, mert én nem tettem semmi rosszat királyom. - nyomtam meg a hangsúlyt - és nem követtem el semmilyen bűnt a múltban, ami miatt börtönbe kerültem. Remélem hamar tisztázzák a helyzetem és hamarosan szabadjára engednek.
A király a fia hallatán grimaszt vágott és lemondóan rázta a fejét.
- Jól látod a helyzetet Finix. Tévedésből vagy itt. - mondta Wardit - Őszinte leszek veled. - kezdett bele - Én kértem meg a fiamat, hogy hozzon ide a kastélyba, de nem gondoltam, hogy mostoha körülmények között fog tartani téged. Sajnálom, hogy szenvedtél az elmúlt napokban és kárpótlásul felajánlom a holnap esti vacsorát. Ott tisztázhatjuk a helyzetet, mert nem ez a legmegfelelőbb pillanat, úgy látom. - nézett végig a ruházatomon.
A szemben lévő cellából halk prüszkölés, már már hisztérikus nevetés szűrődött át.
Próbáltam úrrá lenni nehogy elnevessem magam, de hirtelen irgalmatlan fejfájás lett úrrá rajtam és az éles fájdalomtól megroggyant a térdem. Egy kicsit megszédültem, így megkapaszkodtam az egyik rácsba.
A király maga mögé nézett és megjelent az ajtóban egy ismerős tündér. Már láttam az illetőt a Fekete erdőben. Ahogy emlékeztem rá, Berill elsőre ijesztő benyomást keltett, főleg úgy, hogy alig fért be a cellába. A feje majdnem súrolta a plafont, hatalmas bézs színű szárnyait össze kellett húznia. A bal csuklóján egy ezüst karóra díszelgett, a mutatók délután hármat mutattak.
Összeszorítottam a szemem és élesen beszívtam a levegőt.
- Berill kivezet a börtön szintről. - szólt a király. - Elnézést kérek a fiam viselkedése miatt, ahogy mondtad, tévedésből vagy itt. Ha bármi kérésed van fordulj hozzám. - azzal kisétált és eltűnt a lépcsőn. A rabok néma csendben figyelték végig a történést, meg sem mertek mukkani, én meg nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyen kijutottam a cellából. Már beletörődtem, hogy itt ragadok örökre, erre tessék, megjelenik egy jóságos tündér és varázspálcájával a börtön falait átváltoztatja kellemes vendégszobára.
Annyira szürreális az egész, ráadásul még vacsorára is hivatalos vagyok.
Berill arcára sandítottam, majd kimondtam azt ami először eszembe jutott.
- Ijesztő vagy.
Az idegen jóízűen felnevetett.
- Berill vagyok és egyáltalán nem vagyok ijesztő. - válaszolta és elmosolyodott.
- Te voltál Cirkon mellett a Fekete erdőben. - elevenítettem fel az emléket. - És nagyon bunkón viselkedtél velem. - tettem hozzá - Tudtad, hogy nem tudok elfutni tíz másodperc alatt, mégis üldözőbe vettél. Kóstolgattál. - vádoltam meg, de nem akartam elijeszteni őt. Csak mérges és dühös voltam amiért összetévesztettek egy bűnözővel.
- Nem ismerjük egymást, nem tudom ki vagy. - válaszolta és felhúzta az orrát.- Ezért ne vonj felelősségre. Az én szemszögemből egy ijedt tündért láttam aki majdnem bepisilt félelmében, amikor szembe került Cirkonnal. - folytatta Berill. - Ne engem hibáztass, amiért itt vagy.
- Nem így van. - keltem ki magamból. - Igenis kiálltam magamért és a végsőkig küzdöttem, de te üldöztél, Cirkon meg elkapott.
- Miért nem küzdöttél keményebben? - kérdezte Berill - Igazán bevetheted volna a mágiádat és akkor talán elismerem mennyire erős nővel van dolgunk. De így... - állt meg egy pillanatra - Első benyomásra...
Rá kellett harapnom a nyelvemre, nehogy kikotyogjam, hogy nekem nincs mágiám.
- Én nem...
- Elég lesz. - szólt erélyesen Berill - Induljunk, mert nem érek rá babusgatni téged.
- Szemétláda. - sziszegtem a fogam között, de hiába. Berill egy szempillantás alatt benyúlt értem. A karomat megragadva maga elé penderített és már a folyosón voltunk a lépcső felé menetelve.
- Huhh.. - szusszant Alja. - Ez kemény volt. - hallottam tompa hangját. - Ugye visszajössz értem Finix? - kiabálta utánam.
A szívem megtelt melegséggel, rögtön reagáltam.
- Nem hagylak magadra. - Berill a számra tapasztotta a kezét és dühösen mondta.
- Te tényleg hülye vagy? A jelenlétemben ígéred meg a fogolynak, hogy kiszabadítod? Birka nő. - morogta megvetően. A gúny átitatta a szavakat, befészkelték magukat a szívemben és azzal fenyegettek, hogy gombócot hoznak létre a torkomban.
Rosszul esett amit mondott, többek között azért mert igaza volt.
Hirtelen egy vörös fénynyaláb keresztezte az utam. A jobb oldali börtön rácsai között a fényében megjelent Jáde arca. Körülötte a mágia ezernyi csillogása tündökölt.
Berill megtorpant mögöttem és üveges szemmel meredt maga elé, kezei lehulltak rólam. Úgy nézett ki, mint aki lefagyott egy pillanatra és se nem hall, se nem lát.
- Mi történik? - értetlenkedtem.
- Szabadíts ki minket. - kérte esdeklően Jádé, arcát szorosan a vasrácshoz nyomva. A jobb szeme egézségesen meredt rám, míg a másikat elfedte egy fekete szövetdarab, amit gyanítottam a ruhájából vágott le. De, hogy, azt nem tudnám megmagyarázni.
- Tettem egy néma mágiát Berillre, nem hall minket. - magyarázta és belenyomta a koszos arcát a két rács közé, mint egy harapós kutya a kerítés közé.
- Úgy festesz, mint egy kalóz. - jegyeztem meg és egy pillanatra elfelejtettem Berillt.
Erre megajándékozott egy teljes fogsoros mosollyal.
- Segíts kijutni innen és meghálálom. - búgta.
Ebben a pillanatban úgy nézett rám, mint egy őrült akinek elmentek otthonról. Lehet nem is áll messze a valóságtól.
Ilyet kér tőlem, mikor tudja, hogy kockázatos.
Nagyot nyeltem. Akartam is, meg nem is segíteni Jádénak, de sok probléma váratott magára amit meg kellett oldani. Legszívesebben felszívódtam volna a Föld színéről, csak ne kelljen még egyet hozzáadni a listához. Ha kiszabadítom őt, vagy őket, tudni fogják, hogy én voltam és menekülnöm kell.
Dehát nem ezt tettem eddig is? És nem most lepleztem le a tervem?
Annyira hülye vagyok. - önostoroztam magam.
- Megteszem amit meg tudok. - mondtam nyugodt hangon, majd kikerültem Jáde vörös fényét és végigsétáltam a folyosón. Próbáltam nem foglalkozni a cellában elhangzó könyörgésekkel, ha egynél megállok, sosem jutok ki. Fennakadok az ígéretek hálóján, mint egy hal a hálóban.
Bizonytalan léptekkel megindultam a kijárat felé, de még mielőtt fel léptem volna az első lépcsőfokra, megfordultam. Nem akartam elmenni úgy, hogy nem mondok valamit a raboknak.
- Amint tudok, visszajövök értetek és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kiszabaduljatok. - mondtam szívből, de határozottan, mert már mindegy volt és Berill hála istennek igézés alatt állt.
A foglyok, mintha megérezték volna a szabadság édes ízét, mozgolódni keztek a cellájukban. A halk zsivalyt egy éles hang törte meg.
- Ígérd meg. - kiabálta Jáde a hátsó cellából. Hangja kristálytisztán átsiklott a hangzavaron.
Utáltam ígéreteket tenni. De volt egy megérzésem, miszerint, ha nem egyezek bele, Jáde nem engedi, hogy elsétáljak. Parancsoló hangneme nem tűrt ellentmondást, még akkor sem, ha fizikailag fogoly volt. Tudtam, hogy alsóbbrendű vagyok Jádénál, sosem leszek olyan erős és akaratos, mint ő és olyan mágiám, amit egy fegyverhez lehet hasonlítani.
Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy szürke kisegér az oroszlán barlangjában.
Nagyot nyeltem és kelletlenül de beleegyeztem.
- Megígérem. - mondtam, de csak azért, hogy csillapítsam a kedélyeket és minél előbb szabaduljak. Visszafordultam a csigalépcső felé, megfogtam a korlátot és felléptem az első lépcsőfokra.
- Nem bánod meg! - kiáltotta utánam Jáde, majd hozzátette - Karneol is volt fogoly! A Vaskova Monostroban!
- Tessék? - fordultam hátra - Az mégis miféle hely?
- Majd elmondom, ha kiszabadítottál. - nyomta meg az utolsó szót a férfi tündér és hátralépett a cellájában, visszahúzódott a sötétbe.
Hát jó.
Berill, mint egy láthatatlan szellem megindult felém, majd pár lépés után hangtalanul lekerült róla Jáde mágiája. A tündér értetlenül nézett körbe és mikor meglátott maga előtt összevonta a szemöldökét.
Nem értette, hogyan kerültem a lépcsőre, mikor ezelőtt két perccel közvetlenül előtte álltam.
Visszafordultam a lépcső felé és elindultam felfelé. Már a fele utat megtettem, mikor a semmiből elfogott a szédülés. Megragadtam a mellettem lévő korlátot és görcsösen kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Kicsin múlott, hogy nem gurultam le és ütöttem be a fejem. Vettem pár mély lélegzetetet és innentől már jóval óvatosabban haladtam tovább.
Sajnos kimerített a nemtudom hány nap és az energiáim fogyóban voltak.
Már majdnem felértem az emeletre, amikor egy emberi alak állt elém.
- Hadd segítsek. - kérte a nő és megfogta a karom.
Mégis mi a franc folyik itt? Egy szobalány segít nekem csak úgy?
Berill megjelent mögöttem és látván a tétovázásom, így szólt:
- Fogadd el a segítséget, ne makacskodj. - zárta le a témát és előre taszított.
A lendülettől beleestem az idegen nő karjai közé, aki megtántorodott a lökés erejétől. Nem ismertem, de úgy kapaszkodtam belé, mint egy haldokló az élet szikrájába.
Kis kezével megsimogatta a vállam, pont a szárnyam felett, ami melegséggel töltött el, eszembe juttatta a régi kedves tanárnőmet az iskolában.
Életemben először nem szégyelltem, hogy egy emberre kell támaszkodnom.
